A boszniai piramisok

2012.09.13 17:36

Boszniáról legtöbbünknek még mindig a több mint 15 éve befejeződött, véres polgárháború jut eszünkbe. A viharvert kis ország azonban sokkal többet is rejteget ennél: a Szarajevótól nem messze fekvő városka, Visoko mellett egy amatőr régész, Semir Osmanagich piramisokat vélt felfedezni – méghozzá a legnagyobb és legősibb piramisokat a világon. A The Explorer felfedezőcsapata utánajárt a boszniai piramisok rejtélyének.

A 19. század derekán élt egy kalandvágyó német kereskedő, Heinrich Schliemann, aki gyerekkorától fogva rajongott a görög mitológiáért és Homérosz műveiért. Olyannyira, hogy egy nap – fittyet hányva a kor nagy tudósainak és régészeinek véleményére – elindult Törökországba azzal a szándékkal, hogy az ókori költő szavait követve megkeresse a legendás Tróját, a trójai háború legfontosabb állomását és a kor leggazdagabb városát. Schliemann korában a tudományos világ azonban hevesen ellenezte még a feltevést is, hogy Homérosz leírásai egykoron valóban létező településről szóljanak. A régészi ambíciókkal megáldott és gyerekkori álmát vakon követő kereskedő azonban nem tágított elképzeléseitől, és hosszú évek kemény munkája, ezer meg ezer poros feljegyzés, több száz térkép tanulmányozása és fáradhatatlan kutatómunka után felkerekedett, Törökországba utazott, s a korabeli tudósok rosszallásával mit sem törődve megkereste és kiásta a homéroszi Trója falait.

Valahogy így érezheti magát most Semir Osmanagich, bosnyák származású, de az Egyesült Államokban élő amatőr régész is, akit évek óta különös hévvel támad a tudományos világ. Ő ugyanis 2005-ben kijelentette, hogy Boszniában, a Szarajevótól alig 40 kilométerre található 17 000 lelket számláló kis városka, Visoko mellett piramisokat talált; nem is egyet, hanem rögtön ötöt, ráadásul véleménye szerint a legősibbeket mind közül. Az itt kutatók a piramisok feltárásához azonban nemhogy segítséget nem kapnak, de egyenesen hátráltatni próbálják őket. A The Explorer felfedezőcsapata a helyszínen járt utána az évszázad régészeti rejtélyének.

Labirintus a hegyek gyomrában

A fővárostól, Szarajevótól körülbelül 30 kilométerre fekvő Visoko első látásra semmiben sem különbözik bármelyik másik boszniai kisvárostól. A házak és utcák nagy része még mindig magán viseli az 1992–1995-ös boszniai polgárháború nyomait, de a városon már látszanak a gyógyulás nyomai – lassan, de biztosan itt is helyreáll az élet. A helyi piac zsúfolásig tele, amikor felfedezőcsapatunk leparkol Visoko egyetlen szállodája, a Bosnian Pyramid of the Sun Motel (Boszniai Nap Piramis Motel) parkolójában. Ide beszéltük meg ugyanis a találkozót túravezetőnkkel, Harisszel, aki nemsokára meg is érkezik, és némileg paprikás hangulatban köszönt minket. „Nincs sok időm körbevezetni önöket – magyarázza nyugtalanságát. – Ma még több turistacsoportot kell elvinnem a piramisokhoz, szóval sietnünk kell.”

Annak ellenére ugyanis, hogy a régészeti szezon már lejárt, még mindig rengeteg turista kíváncsi Bosznia legújabb látványosságára. Számos magyar legendavadász is érkezik Visokóba – Haris szerint ez annak tudható be, hogy a piramisoktól nem messze húzódó alagútrendszerben nemrég kőbe vésett rovásírást találtak, amelyről elhíresült, hogy köze van a magyar rovásíráshoz. Első utunk ezekhez az alagutakhoz és az ominózus „magyar” vésetes kőhöz vezet hát.

Az alagútrendszer bejárata a piramisoktól körülbelül 4 kilométerre található egy kisebb domb oldalában. Mikor megérkezünk, Haris egy-egy sisakot nyom a kezünkbe, és figyelmeztet, hogy néhol alacsony a mennyezet, de a legtöbb helyen átlagosan 3 méteres, az alagutak pedig körülbelül2,5 méterszélesek. A bejáratnál masszív kőtömböket pillantunk meg. „Ez természetes kőzet – magyarázza Haris. – Azok, akik az alagutakat készítették, ebből a kőzetből ásták ki őket. Ez az anyaga az összes többi környező hegynek is, kivéve az öt piramist.”

„A legérdekesebb azonban nem is az alagutak jelenléte, hanem az, hogy valaki később szándékosan betemette őket – mondja, miközben bekísér minket a nedves, hideg járatokba. Pár méterrel arrébb a falra mutat: a föld közelében, fél méter magasságig szabályosan egymásra rakott köveket látunk, majd egy betemetett mellékjáratot. – Nézzék, az alagút fala teljesen más anyagból van, mint amivel betemették. Egyértelmű, hogy valaki el akart rejteni itt valamit.”

Haristől megtudjuk, hogy az összes ilyen, kővel megjelölt helyen mellékjáratokat találhatunk – és szinte minden méteren akad egy-egy kőhalom. „Úgy gondoljuk, hogy az alagutak a Nap piramis irányába haladnak, mi is az arra vezető járatokat tisztítjuk meg először” – mondja Haris. Az alagutak egyébként turistaoptimalizáltak: mindenhol táblákat és jelzéseket látunk; úgy tűnik, a régészek biztosították, hogy ne vesszen el senki, aki a labirintusba téved.

A szkeptikusok (és ez a tudományos világ nagy részét is jelenti) egyébként azzal érvelnek, hogy ezek az alagutak nem mások, mint a föld alatti vízerek által kivájt járatok, amelyet esetleg később használhattak fel az Kr. e. 4. században itt élt illírek, a Kr. e. 1. században érkező rómaiak, a Boszniai Királyság polgárai a 11. században vagy esetleg bányászok az osztrák–magyar uralom alatt. Mr. Osmanagichnak és csapatának azonban erre is megvan a válasza: az alagutakban olyan sztalagmitokat találtak, amelyek legalább 5000 évesek – a sztalagmitok pedig csak létező járatokban formálódnak. Persze ez sem zárja ki teljesen a vízjáratos teóriát. Az alagút falában azonban ráleltek egy fadarabra, amelyet, mivel szerves anyag, felhasználhattak kormeghatározás céljából. A német Kiel Egyetemen elvégzett C₁₄-es vizsgálatok alapján az alagút, így a piramisok korát is 34 ezer évesre becsülik.

A járatokban egyébként elég hideg van: nagyjából 3-4 fok lehet. Kissé már vacog a fogunk, amikor elérjük a következő látványosságot: egy hatalmas, 2-3 méterátmérőjű követ. Guide-unk felvilágosít róla, hogy ez nem akármilyen szikla: egy egyértelműen emberkéz alkotta, agyagból kiégetett, spirituális célokra használt oltárféle előtt állunk, amelyet az alagút falából félig kilógva találtak: ez azt bizonyítja, hogy még a labirintus, tehát egyben a piramisok építőinél is régebbi kultúra készítette, a járatok építői pedig, amikor felfedezték, egyszerűen kikerülték az ásás során.

Az agyagtömb köré barkácsolt, szedett-vedett padokon üldögélve önkéntesek haladnak el mellettünk. Egyiküket, Richardot, az angol geológushallgatót (akit később sajnos nem sikerült utolérnünk) kérdeztük arról, szerinte mi bizonyítja azt, hogy ez a szikla valóban emberkéz alkotta tárgy. „Én teljesen meg vagyok győződve róla, hogy ez nem a természet műve – mondja. Mosolya azt sejteti, hogy a turistaszezon alatt valószínűleg jó néhányszor feltették már neki ugyanezt a kérdést. – Nézzék csak meg a rétegződést: nyilvánvaló, hogy két rétegből áll, amit később úgy illesztettek össze.”

Látván kétkedő tekintetünket, Haris átveszi a szót: „Ha ez nem győzte meg önöket, tudok valamit, ami biztosan meg fogja.” Diadalittasan egy pár méterrel arrébb lévő kőlapra mutat, majd odasiet, megkocogtatja egy kővel. Felvesz egy másik, kicsit világosabb és vastagabb kőlapot, és azzal is megismétli a műveletet. Az első darab minden kétséget kizárólag úgy kong, mint a kiégetett agyag, míg a második egyszerű kőnek tűnik. „Ilyenből van az a hatalmas kőtömb is – magyarázza. – Agyagból. Az agyagot pedig a természet nem égeti ki magától.” Korlátolt geológiai ismereteinkre tekintettel annyiban hagyjuk a dolgot, és Haris nyomában elindulunk a számunkra legizgalmasabb lelet felé: a sokat emlegetett „magyar” rovásírásos kőhöz.

A magyar piramisok?

A sokat vitatott magyar rovásírás-szakértők, Szakács Gábor és Friedrich Klára jelentették ki 2006-ban, hogy a kövön a magyar rovásírás 39 jeléből sikeresen azonosítottak 21-et, így kijelenthetjük, hogy a boszniai piramisok tulajdonképpen magyar piramisok. Ez az elmélet azonban több helyen is sántít – nekünk sem kellett rovásírás-szakértőnek lennünk, hogy lássuk: a sziklán biztosan nincsen 21 különböző jel, ráadásul a kő fölé aggatott táblán nem is a magyar rovásírással, hanem az angolszász rúnaírással azonosítják őket.

Miután kudarcba fulladt távoli magyar őseink írásos nyomai után folyó kutatásunk, kissé keserű szájízzel hagytuk el a rejtélyes alagutakat. A bejáratnál azonban összefutottunk egy fiatal olasz régészlánnyal, Sara Acconcival, aki teljesen más perspektívába helyezte számunkra a boszniai piramisok rejtélyét. „Önkéntesként kezdtem a piramisokon dolgozni az első diplomám után – kezdi történetét. – Mikor visszatértem Olaszországba az egyetememre, hogy a második diplomámat is megszerezzem, megkérdezték, hogy mivel töltöttem a nyaramat, elmeséltem, hogy itt voltam, Visokóban. A tanárom rögtön ideges lett, és közölte velem, hogy ha le szeretnék diplomázni, ne említsem ezt többet senkinek.” A tudományos világ nagy része ugyanígy vélekedik a piramisokról. Sarától megtudtuk, hogy Ali Abd Alla Barakat egyiptomi régész dr. Zahi Havassz megbízásából járt a helyszínen, majd jelentette, hogy a piramisok minden kétséget kizáróan emberkéz munkájáról tanúskodnak. Barakat, miután hazatért Egyiptomba, többé nem kapott régészeti munkát, dr. Havassz pedig tagadja, hogy ő küldte volna ide körülnézni. „Miért jönne több neves régész, ha egyszer a karrierjüket és a jó hírüket kockáztatják?” – teszi fel a kérdést Sara. Később, már Magyarországról mi magunk is megpróbáltunk megkeresni néhány régészeti szaktekintélyt, de sorra azt a választ kaptuk, hogy a tudományos szakma nem is hajlandó foglalkozni a boszniai piramisok létével vagy nemlétével, és minden elismert archeológus tartózkodik attól, hogy bármilyen véleményt nyilvánítson a témával kapcsolatban. A tudományos világ leginkább Mr. Osmanagichon keres fogódzót: véleményük szerint nem ért ahhoz, amit csinál, mivel nincs régészeti diplomája, és soha nem is tanult archeológiát.

„Ez a mai világunk nagy baja – mondja Sara. – Mindenünk a papír, közben nem értékeljük az igazi tudást. Mr. Osmanagich számtalan piramist tanulmányozott életében, de nincs róla papírja. Viszont találkoztam már olyan régésszel, akinek több évtizede a kezében volt a diplomája, és még soha nem járt ásatáson.” Ez a heves ellenállás azonban nem csupán a tudományos világ, de a politika részéről is tapasztalható. A boszniai piramisok körüli munkák megkönnyítésére létrejött Boszniai Nap Piramisa Alapítvány semmiféle támogatást nem kap a boszniai kormánytól. „Megpróbálják megakadályozni az ásatásokat azzal, hogy a Nap piramisának tetején található középkori várromra hivatkoznak, miszerint mi tönkretesszük a feltárásainkkal – Sara macskakörmöt rajzol kezeivel a levegőbe. – Nem értjük, hogyan tehetnénk kárt a várban, amikor a piramis alján és közepén ásunk.”

Kérdésünkre, hogy a helyiek hogyan viszonyulnak az ásatásokhoz, meglepő választ kaptunk. „Ez egy nagyon bonyolult helyzet. A helyiek szemében ugyanis még mindig ott a háború. Nem értik, hogy miért ilyen dolgokra menne el az ország pénze, amikor rajtuk nem segít senki. De később majd belátják, hogy a turizmus fellendülése nekik is kedvez.” Nekünk azonban úgy tűnik, a helyiek igen jól feltalálják magukat a piramisbizniszben: mindenhol piramisszuveníreket árusító bódékba botlunk – az egyiknél még olyan pólót is kaphattunk volna, amelyre Mr. Osmanagich arcképét vasalták.

„Én tudós szemmel közelítek mindenhez – magyarázza Sara, amikor megemlítjük neki a rovásírásos táblát. – Még nem voltam itt, amikor megtalálták, így nem lehetek biztos benne, hogy eredeti. Mielőtt idejöttem, még nem igazán foglalkoztak a leletek dokumentálásával. Én pedig csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok.” Persze bennünk is felmerült a kérdés, hogy Sara miért téved ilyen ingoványos talajra, és töri ketté karrierjét, mielőtt még igazán elindulhatott volna. „Én valóban úgy gondolom, hogy van itt valami, különben nem lennék itt. Sokan kérdezik tőlem: mi lesz, ha kiderül, hogy egy római kori járatról van szó, a piramisok pedig csak hegyek? Nekik mindig azt mondom, hogy akkor már megérte, mert találtunk valamit. Én nem a piramisokat keresem, csupán próbálok rájönni, kik építették, és milyen céllal használták ezeket a járatokat és hegyeket. Teljesen mindegy, hogy római kori vagy sokkal korábbi emberekről van szó – mindenképpen értékes régészeti jelentősége lesz.”

Bebetonozott piramisok

Mivel túravezetőnket még mindig szorítja az idő, rövid beszélgetés után folytatjuk utunkat a legnagyobb és leglátványosabb piramis, a Nap piramisa felé. Ez egyébként, ha valóban bebizonyosodik róla, hogy piramis, a legnagyobb ilyen jellegű építmény az egész világon: 213 méteres magasságával lekörözi a gízai nagy piramist is, amely „csupán” 146,5 méteres.

A Nap piramisa nevet egyébként Mr. Osmanagich adta a hegynek; a többi négy a Hold piramis, a Sárkány piramis, a Földanya piramis és a Szeretet piramis neveket kapta. Közülük három, a Nap, a Hold és a Sárkány piramis csúcsait képzeletben, légvonalban összekötve egyenlő, 2200 méteres oldalú háromszöget kapunk. A háromszög csúcsai tökéletesen 60 fokos szöget zárnak be egymással.

Az öt piramis közül a legmeggyőzőbb kétségtelenül a Nap piramisa – bár Visokóba érkezve elsőre nem tűnik ki a környező hegyek közül, a város felől nézve valóban látni két éles szélét és szabályos háromszögű oldalait. Korántsem furcsa tehát, hogy Mr. Osmanagich, aki egyébként bejárta a földet, és éveken keresztül a szinte mindenhol fellelhető piramisokat tanulmányozta, rögtön ezekhez hasonlította a Visokó körüli hegyeket. Sőt, az egyik leghíresebb maja piramis, Teotihuacán Nap piramisa is hasonlóan nézett ki, mielőtt lebontották volna róla a növényzetet és a földet.

Haris a piramis alján egy tágas parkolóba vezet minket. A környéken szintén rögtön látszik, hogy felkészült a turisták fogadására: egy „Piramis fogadó” nevű étteremmel találjuk szembe magunkat, nem sokkal arrébb pedig egy szuveníres pavilon és mosolygó, meglepő módon kicsit magyarul is beszélő gazdája vár minket. A parkolóból meredek lépcsőkön jutunk fel az első ásatási helyszínre, a piramis északi oldalára. Szemeink előtt gigászi homokkő tömbök tornyosulnak, némileg sorrendben, de nem meggyőző pontosan. Haris elmondja: úgy gondolják, ezek kezdetleges betontömbök, amelyeket a piramis építői hoztak ide.

Tengeri geológiában jártas főszerkesztőnk, dr.Elter Tamásazonban rögtön megcáfolja: ezek a kőzetlapok természetes módon keletkeztek, vegyes törmelékanyagú kavicsból álló durvaszemcsés konglomerátumok, amelyek általában tengeri, ritkábban folyóvízi környezetben keletkeznek. A parti övben a hullámverés által sodort, illetve felhalmozott kavicsokból és törmelékanyagból állnak. Bár túravezetőnk nagyjából annyira geológus, mint mi, meggyőződéssel állítja, hogy ezen látszik az emberi kéz munkája, és ez az eddig talált legrégebbi beton a világon.

Véleményünket azonban Péró Csaba, az MTA geológusa és dr. Juhász Árpád, a The Explorer magazin tudományos testületének tagja is megerősítette: a Nap piramis oldalában talált kőzetlapok valószínűleg természetes képződmények. Kicsit feljebb is merészkedünk a piramis oldalán, de ott is ugyanez a látvány fogad bennünket.

Akik felhasználták a természetet

A Nap piramistól nem messze található Hold piramisra vezet az utunk, ahol ismét rögtön két árus is fogadott bennünket széles mosollyal, hátha kedvet kapunk egy piramisos bögréhez, egy visokós kulcstartóhoz vagy egy Mr. Osmanagichot ábrázoló simléderes sapkához. Mi azonban a piramis felé vesszük az irányt, amelynek rögtön a lábánál kihalt ásatási helyszín vár minket egy táblával, amely szerint a Hold piramis a második legnagyobb piramis Visokóban, és – ellentétben a Nap piramisával, amely a kairói nagy piramishoz hasonlít – lépcsőzetes, akár a maja templomok. Haris megmutatja nekünk az apró kőzetlapokból kirakott lépcsőt, és leguggol, hogy rámutathasson az egyik, téglalap alakú kőre.

„Ilyenkor általában a turisták azt szokták mondani, hogy ez egyszerű eróziós folyamat eredménye – magyarázza, és rámutat egy kőlapra, amely teljesen máshol van eltörve, mint az azt megelőző lap. – De ha erózió volna, nem így repednének a kőlapok, hanem egyenesen, folyamatosan. A törés nem változtatna irányt.” Ezzel a teóriával nem igazán lehet vitatkozni – dr. Juhász Árpád is úgy véli, itt bizonyosan látszanak az emberi beavatkozás nyomai. „A hold piramison lefektetett kőzetlapok anyaga ugyan természetes anyag, de azokat egészen biztos, hogy lerakták – írja magazinunknak. – Természetes módon ugyanis a képen látható dilatációk nem keletkezhettek.”

Ahogy feljebb érünk a Hold piramison, egyre meggyőzőbb a kép: sok helyen hasonló kőlapokat látunk, mint az alsó szinten, de akad, ahol a Nap piramisához hasonló, kisebb és szabályosabb kőtömbökre is bukkanunk. Ez a piramis – talán azért is, mert több helyen találtunk ásatási területet, itt ugyanis nem tiltják a munkát semmiféle várrom miatt – sokkal inkább tűnik valódinak, mint a messziről annyira szabályos Nap piramisa.

Persze nem célunk elbírálni, vajon melyik piramis hegy, illetve melyik hegy piramis. Talán egyszerűen ügyes marketingfogás az egész, hogy a megtépázott, de még mindig gyönyörű és különleges Bosznia turizmusát ismét fellendítsék, de az is lehet, hogy valóban korszakalkotó felfedezések rejlenek a visokói hegyek alatt. Mr. Osmanagich ugyanis úgy gondolja: ha a piramisok kikerülnek a föld alól, az összes történelemkönyvet át kell majd írni; a világ ugyanis, amelyet most ismerünk, alapjaiban változik meg. Egy a biztos: Mr. Osmanagich és csapata hisz benne, hogy a boszniai piramisok ott vannak a növényzet és föld borította hegyeken, és télen-nyáron azon dolgoznak, hogy ezt a világnak is megmutassák. És ki tudja? Végül is Schliemannról sem hitte senki, hogy valóban megtalálja Tróját.

Fotók: Rakmányi Ernő

/The Explorer Word/