A Szent Grál misztériuma
A kereszténység közel kétezer éve keresi e misztikus ereklyét, de mindeddig nem bukkant a nyomára senki. A Pendragon-legenda szerint ugyan Arthur király egyik lovagja, Sir Percival, megtalálta, de a Grál további sorsa ködbe vész, majd újra felbukkan a XI.-XIII. századi irodalomban, ám a XV. századot követően ötszáz éven keresztül nem is említik, szinte elfelejtődik a köztudatban. Korunk azonban újra felfedezte magának, méghozzá legutóbb A da-Vinci kód című könyv keltette szenzáció, illetve az egyház szemében oly botrányosnak ítélt elmélet kapcsán. Miről is van szó?
Habár a Grált évezredeken keresztül egy kehelyként ábrázolták a festményeken, és így is élt a köztudatban, korántsem biztos, hogy valójában egy kézzel fogható tárgyról van szó. A Biblia és különösképpen a Krisztus életét bemutató Újszövetség testamentum szimbólumok sokaságát vonultatja fel, amit az egyszerű gondolkodású, hétköznapi emberek évezredeken keresztül szó szerint értelmeztek és értelmeznek a mai napig. Ettől függetlenül az értelem nem szenvedett csorbát, a szakrális mondanivaló így is eljutott a hívekhez. A magasabb spirituális szinteken mozgó filozofikus gondolkodók, magasan képzett egyházi személyek, beavatottak, megvilágosodottak, illetve olyan zsenik, mint például Leonardo da Vinci volt, egészen másként értelmezték a kor által autentikusnak ítélt szent szövegeket. Ezen elméletek szerint, amivel jómagam is egyetértek, a Grál nem más, mint Krisztus vérét tartalmazó jelkép. A keresztény istentiszteleteken immár kétezer éve a szertartás elmaradhatatlan részeként a pap felemel egy megszentelt borral töltött aranykelyhet, és elhangzik a Biblia szerint Jézustól származtatott szállóige: „Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” Jézus az utolsó vacsorán tehát ivott ebből a kehelyből, és mintegy előre közölte a mit sem sejtő tanítványaival a szükségszerűen bekövetkező jövőt. (Ennek ellenére az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy Mesterük meghalhat.) Tehát szó szerint értelmezve a bibliai szöveget, valóban a kezében tartott kehely (a jelképes vörösborral) lett később a vérét felfogó kehely is! Ez az értelmezés volt az elterjedtebb, hiszen kézzel foghatóbbnak tűnt.
A másik – spirituális- felfogás a Grált, mint szimbólumot tekinti. Egy kis időre most letérnék a szent kehely ösvényéről, de a végén, ígérem, újra összeszedem a szálakat.
A da Vinci-kódban oly részletesen taglalt, de korántsem egyedülálló értelmezés szerint, amelyet az Egyház oly hevesen támad, Jézusnak volt felesége, ámbár ezt a Biblia sehol sem említi. Ez az asszony pedig nem más, mint Mária Magdolna, akit gyakran „bűnbánó” jelzővel is aposztrofálnak, és az egyházi tanítás prostituáltnak igyekezett feltüntetni, holott ezt ténylegesen alátámasztani a fennmaradt apokrif írások alapján aligha lehet. Magdolna neve sokszor feltűnik az Újszövetségben, Máté evangéliumában, mint Jézus hűséges követője, megkockáztatom: tanítványa. Akkoriban egy nő nem nagyon tartózkodhatott huzamosabb ideig férfiak társaságában, vagy ha mégis, azt romlott erkölcsűnek, prostituáltnak bélyegezték. Részben ezért nem tartották elképzelhetőnek, még Jézus követőjeként sem, hogy egy fiatal és szépnek tartott, egyedülálló nő együtt utazzon férfiakkal. Ugyanakkor abban a korban az is furcsa lett volna, ha egy férfi Krisztus életkorában még nőtlen lett volna. Akkoriban ugyanis minden húsz évet betöltött zsidó férfit megházasítottak, és bár volt példa az ellenkezőjére is, de ezek legfeljebb a sziklákba vájt barlangokban visszavonultan élő remeték lehettek. Mindenesetre az adott korban szokatlan és feltűnő lett volna, bár semmi esetre sem kizárt, ha Jézus nőtlen lett volna. De legalábbis mindenképpen említésre méltó körülmény. Ámde a Biblia – rendkívül diplomatikusan - nem említi sem nős, sem nőtlen voltát. A merész elképzelés szerint tehát a Jézus társaságában oly gyakran feltűnő női alak, Mária Magdolna, nem volt más, mint a Mester felesége. Nem nehéz belátni, hogy ezt a tényt miért nem volt előnyös a Keresztény Egyház szemszögéből a tanításokban megemlíteni. Kétség nem férhet hozzá, hogy Magdolna tehetséges tanítványa volt Jézusnak, de elképzelhetetlen lett volna a spiritualitást és vallási dolgokat évszázadokon keresztül férfiprivilégiumként kezelő egyházi társadalom számára egy női próféta létezése. De végül is miért ne lehetett volna Magdolna a 13. tanítvány? Vagy inkább Júdást nevezzük a tizenharmadiknak, ez a szám úgyis negatív jelentéstartalmat hordoz? Őt ugyanis nem mindig szokták a tanítványok között említeni, és előfordul, hogy nem szerepel „az utolsó vacsora”- ábrázolásokon sem. Leonardo feladta a leckét az utókornak a híres freskójával. A képen ugyanis tizenkét tanítvány látható, középen Jézussal. Találgatások vannak arra vonatkozóan, hogy melyik tanítvány melyik lehet a képen, de az egyik legérdekesebb figura a Jánosnak titulált, és Jézus jobb oldalán (!) ülő alak, aki tagadhatatlanul nőies jegyeket hordoz. Ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy János, a legifjabb tanítvány, pusztán a korából kifolyólag talán kevésbé számíthatott férfiasnak a többi között, nyilván nem nőtt még ki a szakálla, és akkoriban sok férfi viselt hosszú hajat, fenntartás nélkül el is fogadhatnánk, hogy őt ábrázolja a kép. De ha megnézzük az arcvonásait és a testtartását, szinte a vak is látja, hogy az egy nő. Nem is értem, hogy lehet ilyen elfogultan elvakult a tudományos elemzés (nyilván egyházi befolyásra) e rejtélyes figurával kapcsolatosan. A da Vinci-kód szerzője, Dan Brown szilárdan állítja, hogy Jézus jobbján ülő női alak nem más, mint Mária Magdolna, a felesége. Akkor melyik tanítvány hiányzik? Nem valószínű, hogy a Mester egyik kedvencét, éppen Jánost lehagyta volna a képről. Véleményem szerint inkább Júdás az, aki nem szerepel rajta, bár a hivatalos álláspont szerint ő balról a negyedik (szakállas) figura, közvetlenül a Magdolnával összehajoló ősz hajú férfi (Péter) előtt.
De ez még semmi, most jön a másik érdekesség. A Szent Grálnak látszólag nyoma sincs a képen. Jézus előtt az asztalon semmilyen formájú kehely nem lelhető fel. De ha a képet jobban megvizsgáljuk, Jézus és Magdolna oldalra hajló teste egymással egy V alakot képez. Ez a forma pedig a szimbolikában nem mást, mint a kelyhet, illetve a női méhet jelképezi. Vagyis egy termékenység-szimbólum Jézus és a nő alakja között! Ebből aztán nyílegyenesen következik a feltételezés, hogy netán Mária Magdolna Jézus gyermekét hordozta a szíve alatt. Ebben az értelmezésben tehát a Szent Grál nem más, mint Krisztus vérének kelyhe átvitt értelemben, vagyis a gyermeke! Alátámasztja mindezt a Szent Grál szó nyelvtani eredete is. „Sang raal” ugyanis az egykori frank nyelven (keltából átvett) királyi vért jelentett. Hogyan is jönnek ide a frankok? Nem másképpen, mint hogy Jézus kereszthalála után Magdolna elmenekült Jeruzsálemből, és vitte magával a Szent Grált, azaz Jézus gyermekét. Végül Frankföldön, pontosabban Dél-Franciaországban (Marseilles) kötött ki, majd házasságok révén bekerültek a frank királyi családba. Vagyis a Grál kibővített értelmezés szerint a krisztusi vérvonal továbbvitele, s mindazok története, akik a későbbiekben ebből az ágból születtek. Feltehetően a pápa is értesülést szerezhetett erről, netán nyomon követte a Szent Család további sorsát, mert 496-ban a Meroving-házból származó Chlodvigot elismerte a Nyugat-római Birodalom császárának még azelőtt, hogy megkoronázták volna. Ebből az következik, hogy tisztában volt vele, milyen vérvonalból származik a frank uralkodó. Persze mindez egyelőre minden bizonyítékot nélkülöző merő feltételezés. Abban a frank városkában, ahol a szájhagyományok szerint a partraszállást követően Magdolna letelepedett, az emberek úgy emlegetik, hogy egy Sára nevű kislánnyal érkezett, akit azóta Szent Sáraként tisztelnek, de az azóta is ott élő, hagyománytisztelő közösség mégis cáfolja, hogy az ő Sárájuk Jézus gyermeke lett volna. Erős a gyanúm, hogy e mögött ismét az Egyház befolyását kell sejteni.
A témáról szóló televíziós műsorban felkutatták a kérdéses családfa ma élő utódait, többek között egy Sinclair (Sin Clair = San Graal?) nevet viselő idős, joviális férfit, de ő csak mosolyogva legyintett, amikor megkérdezték Tőle, hogy milyen érzést jelent számára a tudat, hogy esetleg Krisztus leszármazottja.
Mi az igazság? Egy közhellyel tudnék csak felelni a kérdésre: „… odaát van!” Tény, hogy sokan és sok helyen keresték már kehelyként vagy akár vérvonalként, de bizonyíthatóan mind a mai napig nem került elő. A pogány kelta mitológiában úgy tűnik fel, mint egy hatalmas tál, amelyből soha sem fogy ki az étel, vagy lebegő serlegként, ami férfiasságot, életerőt és örök fiatalságot nyújt annak, aki iszik belőle. Nem hiába keresték a Grált a nácik is a II. Világháború alatt, méghozzá Franciaországban.(!) Otto Rhan, náci régész, állítólag talált is valamit, ami a Grálhoz hasonlítható, de utána rejtélyes körülmények között eltűnt a titokzatos kelyhével együtt.
Az Arthur-mondakör Percivalja pedig talán nem is a Grált találta meg, hanem önnön lelki üdvét, mint ahogy a Szent Grál keresése valójában nem egy elveszett ereklye tényleges felkutatásáról szól, hanem az emberitől az istenig vezető misztikus keresztényi utazást szimbolizálja. Mi is valójában az a Szent Grál? És hol rejtőzik? Talán sosem tudjuk meg, de jobb is ez így. Amíg az emberiség keresi ilyen vagy olyan formában, addig a jó úton halad az üdvözülés felé.
/Fullextra/