2012.09.13 18:11

Kommunikáció és téridő-technológia régen. És ma?
Atlantisz története több, mint 11.000 évvel ezelőtt kezdődött, valahol a ma Atlanti-óceánnak nevezett területen.

A legenda szerint Poszeidón, a Tengeristen egy halandó nőbe szeretett bele, és szerelmi fészekként ezt a kontinensnyi szigetet nézte ki maguknak. A sziget közepén levő magaslatra egy házat épített, mely köré vizesárkokat készített, hogy szerelmüket senki és semmi ne zavarja. Kleito ilymódon öt pár fiúikret szült rendre isteni élettársának, és az első fiú, Atlasz lett a sziget első királya. Övé lett a legbelső vizesárkon belüli terület, testvérei a sziget egyéb részein osztoztak. Később egy csatornát készítettek, mely a központi dombot az óceánnal összekötötte, és a külső vizesárok körül egy hatalmas város fejlődött ki. Virágzott a mezőgazdaság, az állattartás és a tudományok. Bölcs vezetőik uralma alatt kereskedtek, majd hódítani kezdték a szomszédos szigetek, később Európa és Afrika parti területeit. De a hódítások és a kereskedés jellemhibákat váltott ki az atlantisziaknál, korruptak és arrogánsak lettek – ezért Zeusz megharagudott rájuk és elsüllyesztette civilizációjukat.



Ez lenne röviden Platón beszámolója, melyet i.e. 360 körül írt meg két dialógus formájában, a Timaeus-ban és a Critias-ban. Ezeket az információkat az egyiptomi papok adták át Szolónnak i.e. 650 körül, aki továbbadta Dropidesnek, aki az ükonákáját, Critiast világosította fel, s aki e tudással felvértezve Szókrátésszel, Platón tanítómesterével vitázhatott a társadalmi berendezkedések minőségéről és szükségességéről.

Ami az atlantiszi technológiát illeti, a források hitelességét némiképp megkérdőjelezi az a tény, hogy az átadott ismeretek tárgyáról nem szemtanúk nyilatkozatai maradtak fönt, hanem homályos eredetű leírások, melyek táptalajként szolgálhattak egy olyan legendárium kialakítására, amelybe az emberiség beleszőhette az ideális társadalom mindennapjairól kialakított álmait is.
A történelmi leírásokból annyi tűnik valószínűnek, hogy az atlantiszi civilizáció jelentős technológiai fölénnyel bírt, könnyedén leigázva a szomszédos szigeteket és a kontinensek partmenti államait. A kor tudományos ismereteit tekintve nem csodálkozhatunk azon, hogy ezt az előnyt isteni származásukra vagy pártfogoltságukra vezetik vissza a legyőzöttek – elvégre kényelmesebb a csatában elszenvedett vereséget arra kenni, hogy az ellenfél csalt, mert a mienknél hatalmasabb potentáttól kapott segtséget. Ez mégiscsak elegánsabb magyarázat, mintha a tábornok a megvert seregével hazakullogván beismerné, hogy, hát igen, amazok okosabbak, erősebbek és ravaszabbak voltak nálunk, és olyan fegyvereik vannak, amiknek működését nem értjük, és ez irtózatos félelmet keltett bennünk. És inkább hazapucoltunk.

Lássuk, milyen technológiákra utalhatott hős tábornokunk?
Szerencsére birtokomba került egy föníciai kalóz feljegyzés-kötege – melynek forrását nem tárhatom most fel, de semmi okotok nincsen kételkedni eredetiségében – melyben hősünk azt a 11500 évvel ezelőtti kalandsorozatát meséli el, melyet az atlantisziak fogságában ált át.

„ Hihetetlen történetem egy szürke hajnalon kezdődött, Akkra kikötőjétől tíz mérföldnyire északra. Kis bárkámmal itt szoktam révkalauzi szolgáltatásokat nyújtani azoknak a kereskedőhajóknak, amelyek a partmenti városok piacai felé igyekeztek. Igazán emberséges hajós hírében állhatok, hiszen ha sikerül felkapaszkodnom a kiszemelt hajóra, csak akkor nyúlok a kardomhoz, ha vendéglátóim az értelmetlen ellenálláshoz folyamodnának – egyébként megengedem nekik, hogy vízbe ugráljanak, amint a partmenti fáknak az ágai kivehetővé válnak, és magam kormányozom be a hajót a kikötőbe és végzem el a rakomány eladásának nehéz és felelősségteljes munkáját. Ám ezen a hajnalon egy furcsa hajó bontakozott ki a ködből: már alakja sem volt a szokásos teknő, hanem mintha egy gerincből kinőtt bordázat alkotta volna az oldalait – de a legfurcsább az volt, hogy közepéből egy hatalmas gerenda ágaskodott az ég felé, melyre egy nagy vászon volt kifeszítve. Érdekes módon a szél belekapott ebbe a vászonba és a hajó az evezősök munkája nélkül is haladt lasacskán.


Úgy eltátottam a szám a csodálkozástól, hogy majdnem elszalasztottam az alkalmat, amikor a kötelemet a hajóorr díszfigurájára vethettem, hogy szolgálataimat fölajánlhassam. De amint a hurok a helyére került, kis bárkámat hozzárögzítettem majd az így kifeszített kötélen átmásztam a fedélzetre. Amint lábam alatt ismét deszkát érzek, bizalommal és barátságosan szétnézek, hogy a messzirőljött hajósoknak némi támpontot nyújthassak a helyi viszonyokat és szokásrendet illetőleg. De szemem káprázni kezd, mert a hajnali derengésben aranyszínű csillogó fémből készült tárgyak garmadáját vélem fölfedezni a hajó végében – úgy tűnik, ma reggel felvirrad végre az én napom is, nemhiába kockáztattam annyiszor életemet ezeken a veszélyes vizeken.
Lassan, hogy zajt ne üssek, kivonom kardom a hüvelyéből, mert ilyen nagyértékű zsákmány esetén a partra kiúszó menekültek hazudozásai könnyen csorbát ejthetnek makulátlan hajós hírnevemen. A hajótat irányába osonok, ahonnan egy kis kalibaszerű tákolmány alatt emberi szuszogás hallik
– No, nem sokáig – mormogok magamban.
Ám a következő pillanatban a kaliba árnyékából egy nálam fél fejjel magasabb, karcsú szőke lány lép elő. Magabiztossága meghökkentett kissé: Akkrában én számítottam a legdaliásabb kalóznak, hat láb magas termetemmel nem sokan ették le a kását a fejemről.
Ilyen magas emberekről – főként lányokról - még csak nem is hallottam, bár a hallásom most inkább másodlagosnak tűnt. Fő szerepet most a szememnek szántam, ugyanis a lány határozottan lélegzetelálltó szépségű volt. Hosszú aranyszínű haja vastag fonatban ölelte körül formás vállát, sötétkék szeme egy csöpp ijedtség nélkül mérte végig szerény személyemet. Testére vékony, csillogó szövetből készült rövid tunika borult, mely sejtelmesen fedte – vagy inkább kiemelte formás alakját. Jól kihúztam hát magam, hogy ne kelljen a szép szemeit azzal fárasztania, hogy lenézzen rám és kardommal az aranyló holmik felé mutatok, hogy azzal együtt szépen át lesznek rakodva a kis csónakomba, és akkor nem kell a leányrablást kardélrehányással tetézni.

Ám az ilyenkor szokásos riadt pillantás helyett a szőke lány csak elmosolyodik, egy kis zöld kristályt húz elő tunikája egy zsebéből, azt megkoppintja valami villaszerű fémtárggyal, ami egy magas, harmonikus hangot ad ki. Már azt hittem, hogy ez valami előjáték része, de nagyot kellett csalódnom.

A szép hang még a levegőben rezgett, mikor a hajó mellett, mintha a semmiből bontakozott volna ki, megjelent egy másik, nagyobb hajó, melynek alakja hasonló volt az általam meghurkoltra – de deszka helyett oldalát az előbb látott aranyszerű vastag fémlemez borította. Fedélzetén hatalmas marconák állottak, melyek egy pillanat alatt átugráltak a mi hajónkra – mire észbekaptam, kardomat kicsavarták a kezemből, bőrszíjakkal megkötöztek és csak úgy nyekkentem a fémborítású hadihajó fedélzetén.

Oldalamon feküdtem, és gondolatban végigfutottam fiatal életem fontosabb stációin, emlékezetesebb hőstettein, hisz nemsokára az alvilági folyón kell átkelnem, hát ne habogjak a Ladikos által feltett kérdések hallatán. Ám fogvatartóim nem sietik el a lefejezésemet – ez volt a szokásos eljárás a rajtakapott kalózok esetében a mi vidékünkön, mivel az árbóc hiányában az akasztás elég körülményesnek tűnt. Ehelyett a vezérüknek tűnő alak egy kékes kristályt vesz elő, megcsendíti egy nagyobb fémvillával.
Búgó hang tör elő a villából, amitől szédülni kezdek, a világ forogni kezd körülöttem, összemosódik az ég a vízzel, a fent a lenttel és szégyenszemre farkasszemet nézek a tegnap este elköltött szardíniámmal is. De a forgás csakhamar megszűnik, a hajó mozdulatlan áll, mintha ég és föld között lebegne: az óceán messze alattunk, fejünk felett egy hatalmas palota alakját látom, egy központi piramis alakú építménnyel, amely mellett hatalmas oszlopcsarnokok és többemeletes épületek voltak láthatóak.

Térdre tápászkodtam, és a hajókorláton átpillantva átlátom helyzetünket: egy domboldalt körülölelő többszintes tórendszer zsilipkamrájában vesztegeltünk. Nem sokáig – pár pillanat múlva a vízszint emelkedni kezdett és egy felsőbb tóba érve a zsilip melletti kikötőben partraszálltunk. Nagy puffanásal értem földet az új világban, a marconák harsány nevetéssel jutalmazták teljesítményemet – ugyan nyakam is szeghettem volna, mikor hátrakötött kézzel a korláton áthajítottak – de ez nekik egy csepp szorongást sem okozott. Ám valami halvány reménysugár kezdett pislákolni bennem – ha idejövet meghagyták életemet, talán mégsem haleledelnek szánják törékeny testemet.

Egy idősebbnek tűnő, fehérszakállas férfi hajolt fölém és egy érintésére kötelékeim megoldódtak. Meggémberedve dörzsölgetem tagjaimat és próbálnék föltápászkodni, mikor látom, hogy a jótevőm is elővesz egy zöld kristályt és megpendíti. Már azt hittem, hogy ismét valami szörnyűség következik, hisz eddig mindkét alkalommal a kristály hatására igen kényelmetlen helyzetbe kerültem. Ám a kristály ezúttal mintha emberi hangon szólt volna hozzám:
- Ki vagy te, bátor idegen, és hogyan kerültél erre a csatahajóra? – zeng a fülembe a kérdés.
Meglepetten nézek körül, de csak az idős férfi áll mellettem, és néz kérdő tekintettel. Arra kellett gondolnom, hogy az ő gondolatait hallom. Hirtelen átfutott a fejemben, hogy milyen nyelven is tudnék válaszolni neki, hisz ismerek néhány dialektust, de messziről jött hajósokkal általában nehezebb szót érteni. Ám ekkor távolabbról egy torokhangú gondolat csendült fel, szinte láttam mögötte a hajó kapitányát, aki a kék kristályt kezelte és oly kárörvendőn nevetett földetérésemkor:
- Vigyázz vele, Hermosz, mert nagy lókötő, ügyesen bánik a kötéllel és volt olyan szemtelen, hogy a Xéna hajójára is szemet vetett.
- Csak segíteni szerettem volna – próbálom kinyögni – mire Hermosz fölnevet, megpaskolja vállam és fölsegít a földről. -
- Na, gyere barátom, segítségemre lehetsz itt a zsilipek kezelésében, ha a kötelek használatához értesz valamennyire, és az eszed is a helyén van.

Igen könnyen megértettük egymást Hermosszal, mert mint hamarosan rájöttem, csak azokat a gondolatokat hallotta meg, amelyeket ki szerettem volna mondani – és csak, ha neki címeztem a gondolatokat, vagyis előtte felidéztem magam előtt arcát. Természetesen próbáltam Xéna arcát is felidézni és mindenféle szépet gondolni felé, de legjobb esetben egy kacér mosolyt kaptam válaszul, szót egy szót sem.

Hermosz gondolatait követve pár perc alatt átláttam feladatom lényegét. Atlantiszban, mert maguk közt így nevezték a szigetüket, a zsilipőrök a palotaszinten őrködő varázslók utasításait hajtották végre. Ezek a mágusok szabályozták az esőt, a szelet és a napsütést, a lehulló esőket pedig a zsiliprendszer segítségével egyenletesen osztották el a művelés alatt álló földek és legelők között.

Lassacskán a kristályok szerepével is megismerkedtem: a zöld kristályok, melyet Xéna használt, mikor hajójukra toppantam, kommunikációra való: a Föld bármely pontján levő, a kristályok hálózatához kapcsolt felhasználó értheti egymás gondolatát. E kristály által kért segítséget a szépséges atlantiszi lány, amikor félreértette jövetelem célját azon a ködös hajnalon. A csatahajó pedig, mely a kék kristály segtségével közlekedik, a tér bármely pontján eltűnhet és előbukkanhat abban a pillanatban máshol. Voltak még egyéb kristályok is, melyek gyógyításra vagy a tudás tárolására szolgáltak, de ezekkel nem jutottam közelebbi ismeretségbe. De a legérdekesebbnek a Tűzkristálynak nevezett energiaforrás használata bizonyult.

Egész Atlantisz léte, működése ennek a kristálynak a rezgéseinek volt köszönhető. Ezek a rezgések biztosították azt a kapcsolatot, amely a különböző kristályok közti hálózatot fenntartották és amelyek lehetővé tették az időjárás-szabályozást, a vizek vagy bármely más súlyos tárgy felemelését és a gondolat sebességével való közlekedést. Segítségével a mágusok többfajta fémet is elő tudtak állítani homokból, sőt képessé váltak látni a jövőt.
Működéséhez harminchat mágus gondolati energiájára volt szükség, akik a kristáyt körbeállva annak éppen esedékes szerepét meghatározzák, a társadalom pillanatnyi igényeinek megfelelően.”

Eddig tudtam kibetűzni a régvolt kalóz feljegyzéseit – pedig a kalandok java még hátravolt láttam, hogy Xéna neve is többször földerengeni látszott , sőt valami ehhez hasonló ábra is:

De a következő lapokon a betűket valami oknál fogva elmosta a víz...

Elgondolkodtam azon, hogy vajon lehet-e valami igazság ebben a történetben. Nemcsak az szól ellene, hogy régészeink nem találják azt a helyet, ahol a piramis-palota a vizesárkok szabdalta sziget fölé emelkedett. De fizikusaink sem találnak egy olyan elméletet, amelyben a négy kölcsönhatás olyan harmóniában működne, mint az elveszett világban a mágusok ténykedtek a kristályok segítségével. Habár mostanában lennének holmi hivatkozások...
Akkor lehet, hogy mégis van valami tanulsága Atlantisz legendájának?