Bemutatták az óriáskalmárt (videóval)
Japán kutatók elsőként filmezték le természetes közegében az óriáskalmárt, ami mérföldkő a puhatestűek kutatásában. Az állatról készült felvételeket a napokban mutatták be az Egyesült Államokban. A film Magyarországról még nem elérhető, de néhány részletet megtaláltunk.
Az óceánkutatók régi vágya vált valóra azzal, hogy sikerült természetes mélytengeri környezetében videóra venni a híres óriáskalmárt (Architeuthis dux). A gigantikus méretű lábasfejű puhatestűre 630 méteres mélységben bukkant rá japán kutatók búvárhajója 2012. július 10-én a Csendes-óceán északi részén, Chichi-szigettől 15 kilométerre. A szakértők azt mondják, hogy a látványos film segítségével sok kérdést megválaszolhatnak a rejtélyes állattal kapcsolatban. Az óriáskalmárról készült dokumentumfilmet január 27-én mutatta be az amerikai Discovery.
Az óriáskalmárt először egy Medusa nevű specializált kamerarendszerrel sikerült megpillantani. Ezt a kutatócsoport hajóról eresztette le 700 méteres vízmélységbe. Később a kutatók szemtől-szemben is láthattak egy példányt, amikor tengeralattjáróval merültek a mélybe. "Olyan gyönyörű volt, hogy azt szavakkal képtelenség leírni" - mondta a csoport vezetője, Kubodera Cunemi, a Japán Nemzeti Tudományos Múzeum zoológusa.
Az óceánkutatók régi vágya vált valóra azzal, hogy sikerült természetes mélytengeri környezetében videóra venni a híres óriáskalmárt (Architeuthis dux). A gigantikus méretű lábasfejű puhatestűre 630 méteres mélységben bukkant rá japán kutatók búvárhajója 2012. július 10-én a Csendes-óceán északi részén, Chichi-szigettől 15 kilométerre. A szakértők azt mondják, hogy a látványos film segítségével sok kérdést megválaszolhatnak a rejtélyes állattal kapcsolatban. Az óriáskalmárról készült dokumentumfilmet január 27-én mutatta be az amerikai Discovery.
Az óriáskalmárt először egy Medusa nevű specializált kamerarendszerrel sikerült megpillantani. Ezt a kutatócsoport hajóról eresztette le 700 méteres vízmélységbe. Később a kutatók szemtől-szemben is láthattak egy példányt, amikor tengeralattjáróval merültek a mélybe. "Olyan gyönyörű volt, hogy azt szavakkal képtelenség leírni" - mondta a csoport vezetője, Kubodera Cunemi, a Japán Nemzeti Tudományos Múzeum zoológusa.
Különleges kamerarendszer
A kamerarendszert Edith Widder mélytengerkutató, a floridai Fort Pierce-ben található Óceánkutató és -védő Egyesület (ORCA) alapítója fejlesztette ki. A kutatónő úgy gondolja, a sikerének titka az, hogy a kalmár látására koncentrált. Azért, hogy mellőzhessék az erős fényeket, amelyek elijeszthették volna az állatot, a rendszerhez csekély megvilágítás mellett működő kamerát használtak. A megvilágításhoz halványvörös fényt alkalmaztak, mivel kevés mélytengeri állat látja az ilyen hullámhosszú fényt.
Az állat odacsalogatásához Widder másfajta fényt használt. Noha a tenger mélyére nagyon kevés napfény hatol le, sok mélytengeri állat bocsát ki biolumineszcens fényt. Widder korábbi kutatásai alapján arra következtetett, hogy a biolumineszcencia - többek között - egyfajta betörőriasztó feladatot is ellát. Az elképzelés az, hogy az egyes zsákmányállatok által megtámadásukkor termelt biolumineszcens fény odavonzza a nagyobb ragadozókat - köztük az óriáskalmárt -, amelyek azután megeszik a támadót, így a kisebb zsákmány elmenekülhet.
Widder és munkatársai ezért egy olyan elektromos eszközzel szerelték fel a Medusát, amely a megtámadott medúzák által kibocsátott biolumineszcens fényt utánozta. Az ötlet bevált, a Medusa második merülésekor találkozott az első kalmárral, ami valóságos örömünnepet váltott ki a hajó fedélzetén.
A Medusa végül öt alkalommal találkozott óriáskalmárral. A találkozók csúcspontja az volt, amikor teljes nagyságban sikerült lefilmezni az egyik példányt, amely rátámadt a kamerarendszerre. Ez a támadás alátámasztja a riasztórendszer-elméletet.
Szemtől-szemben a kalmárral
A Medusa első sikere utáni héten a Triton tengeralattjáróval merülő Kubodera és a tengeralattjáró pilótája, Jim Harris személyesen is megpillanthatták az állatot. Miután elegendő anyagot vettek fel halvány megvilágítással, bekapcsolták a tengeralattjáró főreflektorait, de ez sem riasztotta el a kalmárt: zavartalanul ette tovább a tengeralattjáróra erősített csalit. A kutatópár 18 percen át figyelte, amint a hatalmas állat bőre aranyszínű és ezüstös fémes árnyalatok közt változott.
Két korábbi expedíció - amelynek tagja volt Kubodera is - az óriáskalmárról a mélyben készített állóképekkel, illetve a felszínen készült videóval tért vissza. A világon számos döglött példányt is begyűjtöttek. Kubodera elmondása szerint azonban a közeli megfigyelés olyan volt, mintha egy egészen új állatot látnának. Úgy gondolja, hogy az óriáskalmár a mélyből felfelé nézve vadászik, hogy észrevegye a zsákmány halvány körvonalait, ezért a tengeralattjáró elejére rögzített egy prédaállatot, egy gyémánthátú tintahalat, de emellett használt egy megvilágított tintahalcsalit is.
Az óriáskalmárok egyik szakértője, Clyde Roper, a washingtoni Smithsonian Nemzeti Múzeum zoológusa azt mondta, hogy ezek a találkozások számos régi kérdésre választ adnak. Korábban például úgy vélték, hogy az óriáskalmár meglehetősen passzív, de a csali heves megtámadása azt mutatja, hogy valójában nagyon erőteljes úszó és aktív ragadozó.
Az óriáskalmár (Architeuthis dux) a fejlábúak vagy lábasfejűek (Cephalopoda) osztályába tartozó egyik legnagyobb (vagy a legnagyobb) ismert puhatestű. Méretben egyetlen faj vetélkedhet vele, a gigantikus tintahal, helyesebben gigantikus kalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni). Az óriáskalmár teljes hossza a karokkal elérheti a 18 métert, a teste 10-12 méteres. (A most videóra vett példányok hosszát 6-8 méteresre becsülik a kutatók.) Testtömege elérheti a 900 kilogrammot, az átlag azonban 400-500 kilogramm.
Mélytengeri állat, több száz méteres mélységben él, ezért ritkán kerül szem elé. Korábban főként elpusztult példányaiból ismerték. A trópusi és a sarki tengereket kerüli. Ismert, hogy az óriáskalmárok megtámadják még a hatalmas ámbrásceteket (Physeter macrocephalus) is. 1965-ben szovjet bálnavadászok figyelték meg egy óriáskalmár és egy 40 tonnás ámbráscet viadalát, amelyből mindkét fél vesztesen került ki. Később megtalálták az ámbráscet vízen lebegő tetemét, amelynek nyaka köré tekeredve ott voltak a kalmár fojtogató karjai, a kalmár feje viszont a cet gyomrából került elő. A kalmárok zsákmánya azonban rendszerint kisebb állatok közül (például tintahalak) kerül ki. A kalmárokra - főleg a kisebb, fiatalabb példányokra - a nagy ragadozó halak (cápák) és az ámbráscetek jelentik a legnagyobb veszélyt.
A kalmároknak, a tintahalakkal együtt, tíz karjuk van, a polipoknak nyolc. A tintahal és a kalmár elnevezés gyakran keveredik még az ismeretterjesztő irodalomban is. A legfőbb különbség, hogy a tintahalak általában jóval kisebb termetűek, rövidebb karúak, tömzsibbek, mint a kalmárok. Mindkét állatcsoportban megtalálható a "tintazsák". A termelt sötét festéket a ragadozók megtévesztésére használják. A tintahalak színváltó képessége kiemelkedő, általában felülmúlja a kalmárokét.
/origo.hu/