Kapcsolat az idegenekkel
Gilda Moura pszichológusnõnek 1972-ben hétköznapi ésszel felfoghatatlan élményben volt része. Ez a látszólag szokatlan élmény gyökeresen megváltoztatta a világról alkotott addigi felfogását, és az ufológia tanulmányozására ösztönözte, különös tekintettel az idegenekkel való találkozásokra.
Ettõl kezdve UFO-kutató csoportok munkájában vett részt, konferenciákra, szemináriumokra járt, teljes elszántsággal vetette bele magát a munkába.
Metodológiai szempontból a kísérleti módszerre, a tudományos tapasztalatokra épített. Tengernyi esetet dolgozott fel, majd rendszerezte õket: látomások, harmadik típusú találkozások, párbeszédek, ûrhajóleírások, eltérítések történetei, bolygóközi utazások, elfojtott élmények, elfelejtett találkozások újbóli felidézése, rejtélyes üzenetek, majd közvetlen érintkezés, és az idegenekkel való találkozást követõ lelki zavarok észlelése.
Azóta is rendíthetetlen tudományos eltökéltséggel végzi munkáját: összehasonlításokat tesz, a hasonló eseteket elkülöníti az egyedi jelenségektõl, statisztikai táblázatokat, bibliográfiákat készít.
Azokat az eseteket, amelyekben az idegenekkel való találkozást emlékezetkiesés követte, hipnózissal tárja fel.
Gilda Moura úgy véli, hogy az UFO-jelenségek legnagyobb része mindenekelõtt a földi valóságon, idõn, kultúrán túlmutató jelenségek különleges megnyilvánulása, ami – a lélektani tanulmányoknak megfelelõen – a valóság és a képzelet, azaz a tárgyi és a nem tárgyi világ közötti határvonal eltûnésében és az ún. önkívületi és érzékcsalódásos állapotokra jellemzõ élményekben mutatkozik meg.
A repülõ csészealjak eredetével és rendeltetésével kapcsolatos kutatások a mai napig nem hoztak kézzelfogható eredményt. A kérdésnek kiterjedt szakirodalma van, számos feltételezés és találgatás lát napvilágot, ám az újabb és újabb erõfeszítések zöme kizárólag a jelenség fizikai jellemzõinek leírására irányul.
Ha felidézzük történelmünk õsi mítoszait, és eltöprengünk valóságtartalmukon - hisz minden mítosz lényegében meg nem értett valós jelenség magyarázatán alapszik -, megállapíthatjuk, hogy a mítosz az õsi idõkben, a mesés kezdet idején keletkezett természetfölötti történetet mesél el. Azt mondja el, hogyan jött létre a természetfölötti lények közremûködésével valamilyen valós jelenség: a teljes valóság - a világegyetem - vagy annak egy részlete, egy sziget vagy valamely emberi magatartás. A mítosz mindig valamilyen teremtés történetét meséli el. Nem arról szól, ami a valóságban történt, hanem a szakrális, a természetfölötti sokszor drámai megjelenésérõl. Az egész világ a természetfeletti jelenlétén alapszik, és attól olyan ma, amilyen. A mítosz tehát szakrális, mégis igaz történet, hiszen mindig valamilyen valóságos jelenségre utal.
A filozófusok és a próféták ösztönös megérzéssel fel tudták idézni a boldog és békés földi élet nyomait, amikor istenek és félistenek uralkodtak, és közvetlen kapcsolatban álltak az általuk irányított emberekkel. Az idõ múlásával az ember elvesztette a Világegyetemmel való közvetlen kapcsolatot, és összhangot. Találgatni kezdte, hogyan tudná ellenõrzése alá vonni, és védelméül felhasználni a természet erõit, és eközben olyan képességeket fejlesztett ki, amilyenekkel korábban nem rendelkezett. Ahogy teltek-múltak az évszázadok, az ember egyre magabiztosabb lett, és meg akarta hódítani a világot. A gyökereit vagy az elveszett õsi összhangot kereste?
Napjainkban az ember elveszetten bolyong a maga építette világban, és megállás nélkül pusztítja a Földet. Nem kell hozzá sok idõ, és az emberiség, akárcsak a Föld, a pusztulás útjára lép. Hol van már az egykori biztonság, és mi lett abból a csodálatos világból, amit építeni akart?
Építõ és romboló erõk zavaros harcának kereszttüzében az emberiség fokozatosan elveszíti maga fölött az uralmat, és céltalanná válik. Bolygónk valamely részét rendszeresen pusztítják háborúk, légkörét ellenségeskedések, viszályok mérgezik. Az emberiségnek a saját maga és a Föld megmentéséhez szükséges kedvezõ feltételek megteremtésén kellene fáradoznia. Ám mit lát maga körül? Pusztulást, ellenségeskedést, szenvedést. Menekülés közben fegyvereket fabrikál és új technológiákat fejleszt. Ég és föld között bolyongva, makacsul tör elõre.
Az ember többé már nem az a jóságos, kiegyensúlyozott, Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény, amilyennek képzeli magát. Ide-oda dobálják a hullámok, és eleve vesztésre áll a jó és a rossz között, jobban mondva az építõ és a romboló erõk között folyó harcban. Legbelül a poklot hordja, azt vetíti ki a környezetére. Kiteljesedésre, fejlõdésre, nyitottságra van szüksége, hogy ne elvakult eszmék megszállottja, hanem sokszínû, öntudatos lény legyen, aki ismeri a saját képességeit és tulajdonságait. Reménytelen, önpusztító küzdelem dúl benne a között, amilyen és amilyen lenni szeretne, vagy amilyennek képzeli magát, s ezen ellentétes erõk nyomásától a környezete fokozatos tönkretételével igyekszik megszabadulni.
Az emberiség válaszút elõtt áll. Újjá kell születnie, hogy erõt gyûjtsön, és többre legyen képes. Ám hogyan változzon meg, ha még azt sem tudja, mitõl szenved, s mi az, ami elsorvasztja?
Elméleteket, mítoszokat gyárt..., és egyre erõteljesebben vetíti ki mindazt, ami benne a teljes egész részévé akar válni. Az élet minden szintjén sokszorosan elkülönülõ rendszerek jönnek létre – politika, filozófia, vallás, szekták, rítusok –; még a repülõ csészealjak is e megosztottság részeivé válnak. Nyomában nõ a skizofrénia, a szorongás, a nyugtatók, a drogok és a felfokozott izgalmi állapotok iránti vágy, epekedés minden iránt, ami belsõ konfliktusát enyhíti. A racionális ember úgy akar megszabadulni saját racionalitásától, hogy elidegenedik önmagától, és kalandokba, szórakozásba menekül. Minden jogos, ami az Isten vagy a földönkívüliek nevében, a társadalom jobbítása vagy a fejlõdés érdekében történik. Az emberek mégsem értik egymást. Mindenki önmagát keresi, ám amikor valaki végre saját magán belül találja meg bajai enyhítésének módját, azaz megismeri önmagát, még jobban összezavarodik, megijed attól, hogy belemerüljön önmaga rejtelmeibe. A zavarodottságtól való félelme csak fokozza zavarodottságát. Mennyi kísérlet, mennyi alkotás, mennyi ígéret az egység helyreállítására, és a végén mi marad? Hová lesz az egység megteremtésének képessége? Az ember buzgón építi a testét vagy ápolja a lelkét, ám amikor az egyikre figyel, a másikról elfelejtkezik. Az egyesekre ösztönzõleg ható folyamat, a többséget visszahúzza, és lelassítja. Az emberek egyik oldalról húzódoznak a változástól, a küzdelemtõl, a megismeréstõl; a másik oldalról a közeli pusztulás elõérzete arra inti õket, hogy sürgõsen ki kell lépniük a megszokott kerékvágásból. Az elõrehúzó és hátráltató erõk kibékítése helyett felvállalják a harcot a Jó és a Rossz között. Mi lesz veled emberiség? Hogyan oldod meg e feladványt?
/https://paleoasztronautika.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1142979/