KRAKEN
Kraken Kraken- Latin eredetű szó. Hatalmas polip, ami tüskés csápjaival a mélybe rántja a hajókat. A népszerű filmben (Karib-tenger kalózai 2) Davy Jones irányította, ezt a hatalmas erejű fenevadat. Akin a fekete folt megtalálható nem menekülhet a hatalmas csápok elől. A kora középkor egyik legnagyobb és legfantáziadúsabb történeteket lejegyző tengeri utazója Szent Brandanus volt. A VI. században élt ír szerzetes rendkívül szorgosnak bizonyult a hit terjesztésében és barátok telepítésében a kelták földjén, amellyel méltán ülhetett a szentek mennyei páholyába. Egy ízben egy könyv került a kezébe, amely mindenféle tengeri csodákról írt, és amely felbőszítette az istenfélő szerzetest. „Csupa képtelenség” – felkiáltásával hajította az irományt a tűzbe. Ekkor egy angyal jelent meg a cellájában, aki megfedte, miért kételkedik az Úr csodáiban, és méltó büntetést szabott a szkeptikus barátra: egy kilenc évig tartó hajóútra küldte vezeklésül. Még csak határozott célt sem jelölt ki számára, bolyongjon csak a hitetlen mindaddig, míg nem találkozik ezen csodákkal. Szent Brandanus ennek megfelelően útnak is indult, hogy rengeteg tanulságos történettel gyarapítsa az egyházi irodalmat, egyesek szerint még Amerikát is sikerült felfedeznie odüsszeuszi bolyongása során. Ami számunkra most érdekes a legendáriumból, az a következő történet: Szent Brandanus egy kicsiny szigetre bukkant, amelyen annak rendje és módja szerint oltárt emelt, hogy az Úrnak szentelhesse. A mise végén – mert azt természetesen nem illik félbeszakítani – egyszer csak a szigetecske süllyedni kezdett, taktikus visszavonulásra késztetve a barátot. Ekkor jött csak rá, hogy a sziget nem más, mint egy nagy hal, a tengerészek legendáinak krákenje. A történetet többször is felelevenítették a későbbi idők tudósai, újabb megfigyelésekkel kiegészítve. Thomas Bartholinus, a XVII. század legnevesebb természettudósa a hajósok megnyugtatására is gondolt, amikor biztosította őket arról, hogy a Teremtő végtelen bölcsességében mindössze két ilyen óriás hal létezését engedi egyidejűleg, így szaporodni sem engedi őket, nehogy végtelen tömegükkel indokolatlan özönvizet támasszanak. Henrik Pontoppidan XVIII. századi bergeni püspök első kézből kaphatott beszámolókat a norvég halászoktól, így ő volt az első, aki az első pontos leírást tudta adni a szörnyről. Annak – pontosabban a vízből kilátszó hátának - hosszát közel egynegyed mérföldnyire becsülte. A roppant testből hatalmas, árbocnyi hosszú és vastag karok emelkedtek ki, amelyekkel játszi könnyedséggel tudja lerántani a legnagyobb tengerjáró hajókat is. A halászok többször megfigyelték, hogy a parttól néhány mérföldnyire, ahol a tenger 80-100 ölnyi mély, a mérőónjuk egyszerre csak fele, ötöde mélységet mér. Mi lehet más a jelenség okozója, mint a hatalmas kráken? Persze kétkedők is szép számmal voltak, akiket egy angyal sem tudott vezeklésül hitetlenkedésükért kilencévnyi bolyongásra kárhoztatni. A szigetnyi tengeri szörny lassan a tengeri óriáskígyóval és sellőkkel került egy társaságba. A hajósok időnként előrukkoltak egy-egy hihetetlennek tűnő megfigyelésekkel, amelyek hirtelen felbukkanó, majd alámerülő szigetekről szóltak. A jelenség oka több furcsaság összemosódása lehetett, úszó szigetek, tengeri vulkanikus tevékenység, apálykor felszínre kerülő zátonyok, és egy állat, amelynek létezését önmagában is sokan kétségbe vonták: az óriáspolip. Pontosabban óriás kalmár, amely mintául szolgálhatott a kráken anatómiai jellegzetességeinek leírásához. Az óriási méretű lábasfejűekre sok utalást találunk már a tengerjáró népek mitológiájában is, elég csak Szküllára gondolnunk, a hatfejű, tizenkét lábú leányzóra, aki egy tengeri szirtről tartotta rettegésben a mellette elhaladó bálnákat és hajósokat. Természetesen idősebb Plinius sem hagyhatta ki híres művéből, a „Naturalis historia”-ból, amelyben egy olyan hatalmas polipról írt, amely a partra mászva dézsmálta a halászok zsákmányát. Végül pórul járt, majd a természetvilág ritkaságai iránt meglehetősen egyoldalúan érdeklődő Lucullus ebédjeként végezte. A középkori szerzők műveiben is sűrűn bukkan fel ez a szörny, akár kráken, akár más lény képében. Egy 1550-ben a dán III. Krisztiánnak ajánlott műben tengeri barátként ábrázoltak a tintahalat, amelyet 1545-ben Malmö mellett találtak partra vetődve. A leggyakrabban ugyanis a szárazföldön találkoztak a szörnnyel, de azok láthatóan nem jószántából kerültek ki a partra. 1639-ben Eggert Olafsen írt le egy Izlandon talált tízkarú polipot, amelynek végtagjai 8-16 m hosszúak voltak. Különösen az északi vizeken, Skandináviától Új-Fundlandig voltak sűrűk ezek a megfigyelések. Azonban a tengerjáró hajók számának és a bejárt terület nagyságának növekedéssel az egyéb típusú találkozások száma is megnőtt, köztük nem egy kifejezetten hátborzongató volt. Denis de Montfort 1802-ben jegyzett le a Puhatestűek természetrajzáról című könyvében egy hajót ért támadást. Az afrikai partokat Amerika felé elhagyó saint-malói hajót szélcsendes időben próbálta egy ilyen szörny felborítani. A védőszentjükhöz fohászkodó matrózokat végül is nem az isteni segítség, hanem fejszéik és késeik mentették meg, amelyekkel levagdosták a hajójukba kapaszkodó karokat. A Saint-Malo templomában 1944-ig látható volt az esetet megörökítő mozaik, amely talán a legtöbbet idézet illusztrációja az óriási szörny támadásának. A szerző ugyanebben a művében egy másik támadást is idéz, szintén Afrika partjaitól nem messze, Szent Ilona szigeténél. Jean-Magnus Dens kapitány a szélcsendet egy átfogó karbantartásra használta ki, amely során a matrózok állványzatról tisztították a hajú külső héját. A szorgoskodásuk közben lepte meg őket egy óriás kalamájó, kettőt elragadva, harmadikat halálosan megsebesítve. Egyik karját, pontosabban annak egy darabját azonban otthagyta, a hossza 7,6 méter volt. A XIX. századi sok hasonló történet, valamint a partra vetett tárgyi bizonyítékok végül is arra késztették a természettudósokat, hogy a tengeri óriáskígyóval szemben hitelt adjanak az óriáskalmárok létezésének. Japetus Steenstrup volt az első tudományos leírója 1857-ben, aki egyben az Architeuthis nemzetségnevet is adta. 1861-ben Tenerife-től 150 kilométerre egy Alecton nevű francia cirkálónak majdnem sikerült tatjára emelni egy 5-6 méteres kalmárt, de az elszakadt, így csak egy darabot tudtak bemutatni belőle a tudományos közvéleménynek. Bár az óriáskalmárok létezését egyre többen fogadták el, a hajók elleni támadásukat még többnyire fantázia szüleményének tartották és tartják. 1874-ben a Strathowen gőzős kapitánya számolt be egy olyan esetről, mikor a Bengáli-öbölben egy kisebb szkúnert süllyesztett el egy ilyen szörny, legalábbis a kimentett kevés túlélő elbeszélése nyomán. James Floyd, a szerencsétlenül járt hajó kapitánya szerint az óriás tintahal azután támadt a hajójára, hogy a matrózai figyelmeztetése ellenére rálőtt. 1875-ben Frank Bullen, későbbi angol író a Malaka-szorosnál egyedülálló küzdelem szemtanúja volt, ámbrás cet és óriáskalmár harcának, az utóbbi méretét 20 méterre becsülte. A megfigyelés valós tényeken alapul, hiszen utóbb kiderült, az óriáskalmárok legnagyobb természetes ellenségei az ámbrás cetek. Sok fajt csak ámbrás cet gyomrában, vagy hányadékában talált maradványok alapján írt le a tudomány. A legmegdöbbentőbb lelet is ehhez a fogascethez fűződik, a világ legnagyobb szemét, egy 30 centiméter átmérőjű óriáskalmár szemet egy ámbrás cet gyomrában találták. A beszámolók méretbecslései, ahogy az lenni szokott, nem túl megbízhatóak. Szemadám György apokrif állatokról szóló könyvében is 30-50 tonnás állatokról írt, ami enyhén szólva is túlzás, egy igazi sziget-krákent feltételez. Az óriáskalmárok ugyanis a testhosszukhoz képest kifejezetten kis súlyúak. A támadások tekintetében már indokoltabb az óvatosság, pro és kontra egyaránt, hiszen akár egy 1-2 méteres tintahal is lehet veszélyes az emberre. Nagy hajókat nyilvánvalóan nem tudnak mélybe rántani, de nem kizárható, hogy kisebb hajókat, csónakokat megtámadhatnak. Van olyan feltételezés, hogy az ámbrás cettel téveszti össze a hajótestet, aminek ellent mond az, hogy nem a tintahal szokta megtámadni a ceteket, hanem fordítva… A tudomány mindössze 600-700 óriástintahal megfigyelést tart nyilván, így nem csoda, hogy nagyon keveset tudunk erről az állatról. Ma már az is bizonyosnak tűnik, hogy az óriástintahalak nem szorítkoznak egyetlen családra, az Architeuthidae-re, annak eddig leírt 8 fajára. Sőt, a legnagyobb, a 12-14 méteres a déli tengereken honos Mesonychoteuthis hamiltoni is egy más családba (Cranchiidae) tartozik. A testhosszuk ritkán nagyobb 5 méternél, így a két hosszú karjukkal (a másik nyolc jóval rövidebb) együtt, fajtól és nemtől függően maximum 10-14 méter hosszúak, bár nem hitelesített adatok szólnak 18 méteres egyedről is. A testtömegük a nagyságukhoz viszonyítva nem nagy, a nőstények átlagosan 275, a hímek 150 kilogrammosak. A megtalálásuk szerint feltételezhető, hogy csak a trópusi vizekben ritkák. Az Atlanti-óceán északi részén, valamint annak kisebb szigetei (pl. Azori-szigetek) mellett, a déli óceánokon, különösen Dél-Afrika és Új-Zéland körül, valamint Japántól délre fordulnak elő viszonylag sűrűbben. Minden bizonnyal a tengerek mélyebb részein élnek, 200-tól 2000 méteres mélységig (a fiatalok maximum 1000 méterig). Egyesek azt feltételezik, hogy a melegben a vérük tökéletlenül szállítja az oxigént, ezért találhatók meg inkább a hidegebb vizekben. Az egészen fiatal egyedek a felszín közelében vadásznak. A táplálkozásukról is keveset tudunk, feltehetően halakkal és lábasfejűekkel táplálkoznak, más tintahalak viselkedése alapján a kannibalizmus sem elképzelhetetlen. Feltehetően két természetes ellenségük van, ezek közül az ámbrás cet a közismertebb. Egy rejtélyes hatalmas mélytengeri cápafajról, a 4-7 méteresre is megnövő Somniosus pacificus-ról feltételezik, hogy vadászik óriás lábasfejűekre. A viselkedésükről nagyon keveset tudunk, eddig mindössze egyszer sikerült természetes közegében, élve megfigyelni (2006). Fiatal egyedek befogásával is kísérleteztek, de azokat mesterséges körülmények között nem sikerült életben tartani. 2007-ben az antarktiszi Ross-tengerben fogták ki az eddigi legnagyobb egyedet, egy Menosychoteuthis hamiltonit. Az új-zélandi halászoknak két órájába telt, míg a fedélzetre húzták a közel 450 kilogrammos kalmárt. Az éles fogakkal ellátott fogókarjaiban chilei tengeri sügér maradványokat találtak, vagyis feltételezhetően ezzel táplálkoztak. Ahogy egyre többet ismerünk meg a mélytengerek élővilágáról, minden bizonnyal a legnagyobb gerinctelenekkel, az óriáskalmárokkal kapcsolatban is még számos meglepetés fog érni minket, főleg, ha viselkedéséről is többet megtudunk. Hiszen a lábasfejűek meglepően magas intelligenciája közismert tény… /www.bioport.hu/