Mítosz vagy valóság?
A Szent Grál - mítosz vagy valóság?
Számos, a Szent Grállal és a Grál mondával összefüggő művészeti alkotás született. Martin Wiegand festménye 1934-ből. "Parzival megpillantja a Grál várat"
|
Aki a Szent Grállal kapcsolatos mondák és legendák gyökereinek keresésére vállalkozik, kalandos utakra tévedhet. Régi pogány szokásokkal találkozhat, szembe találja magát a középkori keresztes hadjáratok Istentől távoli sötétségével, de újra és újra feltűnik a láthatáron azon nagy művészek rendkívüli ihletettségének valódi ősoka is, akik a Grál-fogalom csupán ésszerű felfogását messze felülmúlták.
Nyomkeresésünk elején, ha megnézzük, mit találhatunk a különböző lexikonokban, arra figyelhetünk fel, hogy a "Grál" szó eredetéről általános bizonytalanság uralkodik. Ami biztos, hogy a szó az ófrancia nyelv közvetítésével terjedt el, ahol "graal"-nak írták. A legtöbben a szó eredeteként a görög/latin "crat" (keverőedény) szót feltételezik, amelyből később a latin "gradalis" (lépcsős kehely) és a "cratalis" (lapos, fonott edény) keletkezett.
A kehely - korábban üst is - jelentés miatt gyakran egy csodálatos edény áll a költemények középpontjában, melyek cselekménye valamilyen módon a Szent Grállal kapcsolódik össze. Ilyen költeményeket először Angliában találtak.
Kr.u. a 9. században egyre több fantáziadús részlet nőtte be "Artus (vagy Arthur) király" legendás alakját. Történelmileg igazolható egy Arturius (vagy Artorius) nevű hadvezér személyének létezése, aki Észak-Britanniában a benyomuló angolszászok ellen küzdött az 500-as években, és később vált a mondákban és költeményekben "Arthur (Artus) királlyá".
Udvartartását Anglia egyre délebbi részébe helyezték (Wales), és a hősi, lovagi élet központjának vélték. Kelta-walesi elemek szövődtek a mondába, és a keresztény eszmevilág is egyre jobban hatott rá. Arthur király udvarának kalandos történetei végül a kontinens udvari kultúráját és irodalmát is inspirálták és megtermékenyítették, mely a történteket "Materie de Bretagne" néven formálta tovább.
A korábbi évszázadok műveiben rendszerint az a hősök célja, hogy megtaláljanak és elnyerjenek egy varázserejű edényt, melyet számos esetben szüzek őriznek. A korai brit költemények ezen motívumának a keresztény szimbolikához, amelyet a későbbi századok Grál-költeményeiben találunk, még semmi köze. A kelták azonban hittek a "halhatatlanság üstjében" mint kultusztárgyban, és számos költemény szól ennek kereséséről. Természetesen ezek tartalmában - egy varázsüst keresése, amely halhatatlanságot adományoz - alapjában véve nem tükröződik más, mint az emberek vágyódása az örök élet után, hogy az embernek szabad legyen örökké élnie a Teremtésben, minden mulandó földi dolgon túl. Ezért szerepel a mondákban az éberen őrködő szüzek képe.
Mi ennek a jelentősége? Az őrző szüzek jelképezik a nőiséget, mely a szükséges "hidat" képezi az örök élet birodalma felé. A nő finom érzőképessége, az "örök nőies" - ahogy Goethe szavakba öntötte -, ami bennünket "felfelé vonz". Ám a nő érzőképességének tisztának kell lennie, hogy betölthesse híd szerepét, hiúságtól és önzéstől mentesen.
A "szüzesség" és "szűziesség" fogalma szellemi tisztaságot jelent.
Ez jó példa arra, hogy a látszólagos kalandtörténetek mögött gyakran ... mélyebb, nagyobb összefüggéseket lehet megsejteni. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból magát a csodatevő üstöt, amelyekről a régi költemények szólnak.
Miként később látni fogjuk, a "Szent Grál", mint életet adományozó forrás, a Teremtés legmagasabb pontján valóban létezik, mint kapcsolódási pont a Teremtő és műve között. És ebből az örök forrásból, amelytől minden létezés és létező függ, árad fokról-fokra, szintről-szintre lefelé az erő és az áldás az egész Teremtésbe. Ezt a forrást szimbolizálta a kelták varázsüstje, ahogy a későbbi költemények "Szent Grálja" is.
A Szent Grállal összefüggő képzőművészeti alkotások egyike 1890-ből. "Wolfram von Eschenbach a Parzival tollbamondása közben"
|
Grál-elbeszélések és Artus-mondák
A kusza útvonal - amit a Grál-monda bejárt, miközben generációról generációra továbbadták, míg végül a középkori nyugati irodalom "csodatémája" lett - részletei már nem nyomon követhetőek.
Csupán azt tudjuk, hogy az Artur király és a Kerekasztal mondakör a középkori irodalomban kiemelkedő szerepet játszott. Nagyszerű lehetőségeket kínált a költőknek arra, hogy történetek sorát alkossák meg. Gyakorlatilag minden fennmaradt kelta mese és rege meghonosodott az "Artur-világban". Az angliai és bretagne-i kelta költők prózai és verses elbeszéléseinek alapján keletkeztek a 12. és 13. században a francia költők nagy verses regényei, amelyek az átvett anyagot, a "Matide Bretagne"-t modernizálták, és a kelta varázsvilágot egy udvari-lovagi világgá változtatták. Ahogy a Grál-mondák ismertté váltak, a költők számára kézenfekvő volt a hőst, Percevalt (keltául Peredur) Arthur király udvarába át... helyezni, ahol már számos fényes, kitűnő lovag élt, hogy majd a szerencsésen kiállt kalandok, próbák után a híres Kerekasztal tagjává tegyék.
A mai kutatások eredményei alapján Chrétien de Troyes (kb. 1150-1190) - aki a 12. századi francia irodalom egyik legismertebb alakja - bizonyíthatóan a nyugat történelmében elsőként dolgozta fel az Arthur-monda keretében a Szent Grálról szóló történeteket. Chrétien de Troyes Champagne és Flanderns udvarában élt. 1185 körül írta "Perceval li Galois ou Les Contes del Graal" című művét. Korai halála miatt azonban az alkotás befejezetlen maradt.
Chrétien de Troyes azt állította, hogy Grál-költeményeinek anyagát egy könyvből vette, melyet akkori mecénásától, Philippe d`Alsace, Flandern grófjától kapott kölcsön.
A költemény formája megfelel a korabeli nevelő- és fejlesztő célzattal írt regények formájának. Chrétien de Troyes Perceval példáján keresztül mutatja be, hogyan válik valaki lovaggá, és tanításként írja le, milyen erényeket kell elnyernie, milyen illemszabályokat kell elsajátítania ahhoz, hogy korának kulturált udvaraiban megjelenhessen.
1200 körül aztán Gautier de Montbéliard gróf udvarában Robert de Boron megírta "Grand estoire dou Graal" című rövid, 3514 versszakos művét, amely a Grál-monda legjelentősebb ófrancia áthagyományozásának számít.
Robert Boron számára a Szent Grál az utolsó vacsorakor használt kehely, melyben Arimateai József felfogta Krisztus vérét.
Boron költeményének forrásai valószínűleg Nikodémus egy pseudo-evangéliuma, továbbá az úgynevezett Pilátus-akták (egy apokrif tudósítás Krisztus elítéléséről és haláláról, amelyet állítólag Pilátus, Tiberius császár római helytartója Rómába küldött, és amelyet feltehetően csak a 2. század végén találtak meg), és nem utolsó sorban Chrétien de Troyes Grál-költeménye.
1197 és 1210 között alkotta meg Wolfram von Eschenbach (kb. 1170-1220) "Parzival"-ját, amely a német középkor legnagyobb eposza és az egyetlen, ...melyet Wolfram befejezett. Mintául Chrétien de Troyes költeményét használta, és ő is összeolvasztotta Arthur király és a Kerekasztal mondáját Parzival és a Szent Grál történetével. Parzival eszményi alakjában Wolfram von Eschenbach bemutatja, hogyan emelkedik hőse a világi lovagság fölé, miként nyeri el minden kétség, szenvedés és megpróbáltatások ellenére a szellemi lovagságot, és végül hogyan választják tiszta és nemes törekvéseinek megkoronázásaként a Grál királyává.
Wolfram von Eschenbach a Szent Grált csodatévő, sugárzó kőként ábrázolja, amely egy zöld selyempárnán fekszik.
A vágyak teljesednek, paradicsomi:
Ez vala a Grál, (mely mellett semmi
a földi ragyogás), a kő, fénnyel teli.
Wolframnál is egy tiszta szűz áll kapcsolatban a Grállal: Repanse de Schoye a Szent Grál szolgálónőjeként hordozza a követ:
Mert ilyen vala a Grál:
Az, ki a szűziességet megőrzi csupán,
És minden csalárdságtól ment,
A Grál szolgálónője ő lehet.
A lovagok a Szent Grál, egy kő erejéből élnek, ... melyet "nevezék lapsit excillisnek" ( "az égből aláhullott"). Aki a követ megpillantja, egy hétig nem halhat meg. Egyszer egy évben, nagypénteken, egy galamb száll alá az égből, és egy ... ostyát helyez a kőre, amely által ereje megújul.
Keresztes hadjárat a katarok ellen
Wolfram von Eschenbach költeményei forrásaként egyrészt Chrétien de Troyest említi, másrészt egy provánszi ember munkáját, akit ő "Kyot, az énekes"-nek nevezett. A IX. könyvben Wolfram elmeséli, hogyan fedezte fel Kyot a Szent Grál mondájának anyagát - és egyúttal sejtetni engedi, hogy a Szent Grál mondájának tulajdonképpeni forrása egy égi kinyilatkoztatás.
Ez alapján valószínű, hogy a monda Palesztinából Egyiptomon, Spanyolországon és Franciaországon át jutott el Németországig. Azonban minden eddigi kutatás ellenére sem találtak nyomokat egy provanszi, Kyot nevű költőről, sem állítólagos művéről. Egy ilyen nevű ember létéről, vagy nem létéről ezért rengeteget vitatkoztak.
A Szent Grál monda pontos eredetének ábrázolásában, melyben Wolfram von Eschenbach úgy említi "Kyot mestert", mint aki Toledoban, tehát Spanyolországban "megtalálja a rege forrását", és a "Salamon nemzetségéből kiválasztott" pogány Flegetanist, aki "a természet bölcs ismerőjeként" elhozta kelet tudását, jól ismerve "a csillagok fényének és pályájának" titkait. Ez az ábrázolás vezetett ahhoz a feltevéshez, hogy Wolfram "Kyot mestere" a katarokhoz tartozott. A katarok szigorú aszkéta életmódot folytató hitközössége a X. század végére már Dél- és Nyugat-Európában is jelen volt, és 1200 körül már azokhoz a "szektákhoz" tartozott, akiket a római egyház elszántan üldözött. Míg a katarok számára, akik magukat "a tisztáknak" nevezték, a legfőbb parancsolatnak a Jézus tanítása szerinti példamutató élet számított, a pápaságot, a római egyházat és annak dogmáit elutasították. Ezért semmire sem becsülték a szentek és relikviák tiszteletét, megkérdőjelezték az egyházi szentségeket, hittek a reinkarnációban, jelképüknek pedig nem a római katolikus egyház szenvedéskeresztjét választották, hanem az egyenlő szárú keresztet, az Igazság ősi, Krisztus előtti szimbólumát, mely az aktív és a passzív, a férfi és a női, a pozitív és a negatív jellegek közötti harmóniát jeleníti meg. A dél-franciaországi katarok kultikus misztériuma pedig, akik Montségurben saját tudásukat őrizték, a... Szent Grál volt! Ezeknek a hívőknek, akik egyben nemes lovagok, papok, költők és énekesek voltak, a Szent Grál jelentette a tisztaság legmagasztosabb jelképét.
A katarok, akikhez egyre többen csatlakoztak a népből, ápolták a "maniheizmus" eszméjét, melynek eredete a Krisztus utáni 3. századra nyúlik vissza, és összekapcsolták a Távol-Kelet tudásával. A maniheizmus alapítója, Mani (Kr.u. 216- 277) Perzsiában és Indiában sikerrel törekedett arra, hogy a keresztény eszméket összhangba hozza Buddha és Zarathustra tanaival. Így a "tiszták" számtalan mély hitbéli igazsághoz nyúlhattak vissza, amelyekből aztán egy új egészet formáltak: Tanításuk lényege az volt, hogy az embert kivezessék a sötétségből a fényre.
A római egyház szemében azonban a katarok egy az "igaz hit" számára veszélyes szektának számítottak, akiket meg kellett semmisíteni. 1208-ban III. Ince pápa elrendelte az inkvizíciót és a keresztes hadjáratot a katarok ellen, és az 1229-ig eltelt években több ezer embert gyilkoltak meg közülük. Lemészárolták, vagy a máglyán végezték ki őket. Montségurt is romba döntötték. Csupán néhány katárnak sikerülhetett a közeli Pireneusokban lévő hegyi barlangokban menedéket találnia, hiszen ezekben a barlangokban később olyan szellemi tudásról találtak festményeket, amelyek a keresztény tanok és a Grál-mondavilág összekapcsolását jelenítik meg. A "katár" név is tovább élt: a mai napig használatos a német "Ketzer = eretnek" szó formájában.
A nyomok eltüntetése
A tragikus inkvizíciós események tükrében talán magától értetődő, hogy a középkori költők gondosan ügyeltek arra, hogy minden nyomot eltüntessenek, ami a katarokra és az ő tudásukra utalhatott volna, illetve igyekeztek a mondaanyagot minden pogány elemtől megtisztítani, és keresztény elemek hangsúlyozásával, tehát bizonyos mértékű "katolizációval", a római egyház számára vonzóvá tenni.
Amennyiben tehát Wolfram von Eschenbach valóban egy katár mestertől kapta a Kelet titkos tudását, amit beleszőtt a "Parzivalba", úgy ezt a mestert meg is kellett óvnia a római inkvizíció ítéletétől és üldöztetésétől, és minden nyomot el kellett tüntetnie, ami őt veszedelmes alak színében tüntethette volna fel.
Ezért azt feltételezik, hogy Kyot mester mindenképpen élhetett Provance-on kívül is, aki keleti hagyományokból mentette át korának azt az ősi tudást, amely azután Wolfram rendelkezésére állt.
Egy másik felfogás szerint Eschenbach a templomosok rendjének tagja volt. A templomosok szellemi lovagrendjét 1119-ben alapították, s kizárólag a pápának volt alárendelve (1139). Azt a célt tűzték maguk elé, hogy a jeruzsálemi "szent sírt" megvédik a hitetlenektől. Magukat mindenkori nagymesterük székhelyéről, arról a jeruzsálemi térről nevezték el, ahol egykoron Salamon temploma állt. A templomosoknak voltak a Kelettel az elképzelhető legjobb kapcsolataik. Néhány nagymesterük baráti körében arab uralkodók is voltak. A két kultúrkör, a keresztény és az iszlám, kölcsönösen jó hatást gyakorolt egymásra, és szellemi értékek cserélődtek a két vallás között. Később azonban éppen ezt rótták fel a templomosoknak.
Térjünk vissza Wolfram von Eschenbachhoz.
Teljesen mindegy, hogy ő maga a templomosokhoz tartozott-e, vagy az ő "Kyot mestere" csupán egy katár ember álneve volt: abban minden kutató a legmesszebbmenőkig egyetért, hogy a Szent Grálról szóló tudás keletről került a nyugati világba.
De az arabok honnan szereztek tudomást róla? Wolfram von Eschenbachnál a következőket olvashatjuk: "Flegetanis Salamon nemzetségéből, Izrael törzséből született... ". Otto Rahm a Keresztes hadjárat a Grál ellen című művében azt a kérdést tárgyalja, hogy a monda esetleg nem a híres salamoni kincsből származik-e, amely Toledóban az arabok kezébe került, amikor 1711-ben a nyugat-gótok megkezdték megsemmisítő csapásukat a spanyolok ellen, és elfoglalták az országot. Vajon Salamonnak tudomása volt a Szent Grálról? Talán ő maga kapta a kinyilatkoztatást, vagy ez a titkos tudás még távolabbra nyúlik vissza, egészen Mózesig?
A középkorban mindenesetre elsősorban Wolfram von Eschenbach Parzival műve által lett a "Szent Grál" fogalma közkinccsé, mégpedig éppen abban az időben, amikor az egyház azon iparkodott, hogy a katarokat és azok kultikus ereklyéit nyomtalanul eltüntesse, és mindent végérvényesen elpusztítson, ami a Római egyház dogmáival szemben állt.
Wagner Parzifal operájához készült színpadi látványterv 1879-ből. A kép a Szent Grál csarnokát ábrázolja.
|
Középkor utáni értelmezések
Wolfram von Eschenbach Parzivalja, ez a hatalmas középkori eposz későbbi költemények özönét indította el. Az ismertté vált Grál motívum lángra lobbantotta a nyugati költők fantáziáját. Minden egyes ember, aki az anyaggal foglalkozott, hozzáfűzött valamit, ami a képet még inkább összezavarta, és a benne áthagyományozott igazság felhígult és elferdült.
Végül olyan mű is született, mely szerint Ádám vette át a Szent Grált a Paradicsomban. Miután kiűzték az Édenkertből, állítólag ott kellett azt hagynia, ám később fia, Sét engedélyt kapott, hogy elhozhassa és őrizhesse a csodakelyhet, amíg a Szent Grál végül az Isten Fia kezébe nem került.
Azonban nem csupán a költői fantázia vált parttalanná. Az emberek akkoriban mindenütt a Szent Grált vélték felfedezni, amit leggyakrabban zöld színű tálnak vagy edénynek gondoltak. Egy ideig például azt gondolták, hogy a Grál tulajdonképpen a genovai Lorenz templomban található tál. 1247-ben Jeruzsálem pátriárkája egy smaragdokkal ékesített tálat ajándékozott III. Henrik királynak, ami állítólag Nikodemustól és Arimathiai Józseftől származott. Ebben is a Grál-kelyhet vélték felismerni.
A "Grál-szolgálat" alatt általában az udvari lovagi szolgálatot értették. A Grál-fogalom egyre inkább veszített jelentőségéből és értékéből, és a XV. sz. vége körül a Szent Grál hagyománya lecsengett, csupán egy legenda maradt belőle. Jóllehet az ezt követő időkben is íródtak olykor még a témát feldolgozó művek, mint pl. a XVIII. sz.-ban, amikor a svájci tudós és író, Johann Jakob Bodmer újra felfedezte a középkori német irodalmat, és 1753-ban megjelentette Parcival című művét.
A Grál-anyagot azonban csak a XIX.sz.-ban sikerült érdekfeszítő formában újjáalakítani. Ekkor, 1845 és 1848 között szerezte Richard Wagner, a költő-zeneszerző Lohengrin c. operáját. Wolfram von Eschenbach már a Parzival végén elmeséli Loherangrin és Elsa von Brabant történetét. Ebből 1283 és 1290 között egy bajor költő alkotta meg azt a prózai verses elbeszélést, amely Wagner Lohengrinjének alapjául szolgált. Különösen figyelemre méltó ebben a műben a "Grál-elbeszélés". Sok dolog újra éltre kelt benne a Szent Grálról szóló régi tudásból. A "Grál-várról", Lohengrin otthonáról a következőket tudhatjuk meg belőle:
Nagy messze táj, egy ismeretlen szent hon,
Ott van egy vár és Monsalvat neve,
E várban fényes, gazdag templom ragyog,
Nem látott soha senki ily csodát.
Oltári kincse földöntúli serleg,
Mely titkon áldva hat mindenekre,
A földre hozták égi angyalseregek,
S itt híven őrzik tiszta emberek.
Évente jő egy szent galamb az égből,
Hogy bűverővel töltse újra meg.
E kincs a Grál, és boldog hitbe révül
Az őrök lelke, hogyha fénye rezg.
Kiket a Grál e szolgálatra választ,
A Grál azoknak égi hatalmat ád,
Mert védve van, kit szent varázzsal áraszt,
Nem érheti baj és nem hal bús halált.*
Richard Wagnert, a XIX. sz.-i művészet egyik vezető személyiségét, már korán magukkal ragadták a középkori költemények, különösen a Szent Grál legendája. Már az elsők között írt egyik művében is, az 1845-ben bemutatott Tannhäuser-ben, érezhető Eschenbach hatása. Öt évvel később volt a Lohengrin ősbemutatója, egy Grál-lovag története, aki a Grál-várból érkezett, hogy az igazságot győzelemre segítse.
A Szent Grál legendájának egyik újabb dramatikus változatában, Parsifal mint a Szent Grál királya jelenik meg, aki a részvéten keresztül tesz szert tudásra, és a megváltást hozza majd el. Mindez nem hagyott nyugtot Richard Wagnernek, aki akkor már befejezte "Lohengrinjét". Így lett általa előkészítve a Grál-legenda legfontosabb, már hosszú ideje magára várató újraértelmezése.
Wagner döntő találkozása a Parsifal-anyaggal - ahogy azt ő maga elmesélte - 1857 nagypéntekének reggelén történt.
A mély benyomás hatására azonnal megszületett az a fennkölt dallam, melyet később mint "Nagypénteki varázs" szőtt bele "Parsifaljába". Egy saját Parsifal-dráma terve azonban csak 1865-ben érett meg. És 12 évvel később, 1877 január 25-én Richard Wagner valóban hozzálátott még egyszer a műhöz, és megkomponálta azt a színpadi ünnepi játékot, amely munkássága lezárását jelentette. Ezt írta azon a napon: "Elkezdtem a Parsifalt, és addig nem hagyom abba, amíg el nem készül!" És a Szent Grálról, melyet Wagner is kapcsolatba hozott az utolsó vacsora kelyhével, az első felvonásban a következő áll:
S ő szentélyt épített e szent helyen.
S akiket őrizetre rendelt,
mihez nem jut ki bűnnel terhelt,
s ti mind szeplőtlen hősök itt
testvérül szegődtök,
s hogy támaszt nyújtsatok
a védtelennek,
a Gráltól bűvhatalmat nyertek.
Richard Wagner Parsifaljának középpontjába a beteg Grál-király, Amfortas szenvedéseit állította. Egy bűnös mulasztás óta, amely őt a sötétséghez kötötte, Amfortas egy égő sebet visel magán, ami nem tud begyógyulni. A Szent Grál minden egyes felfedése, és az azzal összefüggő erőkiáradás megújítja Amfortas szenvedését. Amfortas elviselhetetlen fájdalmai miatt többé már nem akar a Grál-király lenni, és a legkeményebb belső harcok ellenére sem akarja a Grált többé felfedni, míg végül Parsifal begyógyítja sebét, és ő maga lesz a Szent Grál királya. Ám mielőtt mindez megtörténhet, Parsifálnak tudóvá kell válnia. Kezdetben még nincs feladatának tudatában, így járja be a világot, míg elér Klingsor varázsbirodalmába, ahol csábító virágos lányok veszik körül, míg végül rá nem talál Kundryra. Amikor ez csókjával el akarja őt csábítani, Parsifal felébred. Felismeri, hogy miért lett beteg Amfortas, érzi annak égő sebeit saját magán, és ellöki magától Kundry-t. Amikor a csábító urát, Klingsort hívja segíségül, Parsifal személyes harcban lép fel ellene, elveszi tőle a lándzsát (ami tulajdonképpen a Grál-lovagoké), és a kereszt jelével véget vet Klingsor hatalmának, akinek összeomlik a varázsbirodalma...
Wolfram von Eschenbach kora óta Richard Wagner által élte meg a Parsifal-monda legelevenebb "újjászületését". Wagner ezt a hatást mindenekelőtt a zenével érte el, ami rendkívül találóan fejezi ki a történet külső és belső alakulását, ami kiemeli a karaktereket, és megvilágítja az egyes helyzeteket. Wagner ezen utolsó művének az ősbemutatóját 1882. július 26-án a Bayreuth-i Festspielhaus-ban tartották. A premier közönsége mélyen megrendülhetett. Feljegyezték August Förster lipcsei színházigazgató egy mondatát, aki a bemutató éjjelén néhány ismerőse szemében könnyeket vélt látni: "Meglátják, Wagner meg fog halni!" Valaki, aki ilyet alkotott, már nem él sokáig, életművét befejezte.
Richard Wagner állapota valóban hamarosan leromlott. A költő-zeneszerző 1883. február 13-án Velencében hunyt el. "Búcsúműve", így nevezték később a "Parsifalt", egy teljesen új formát kölcsönzött a középkori mondaanyagnak. Wagner egy háromfelvonásos darabba sűrítette össze mindannak a teljességét, amit évszázadokon keresztül a hagyományokban adtak tovább. Mint ahogy valaki egy nagyítóval gyűjti egy pontba a nap sugarait, éppúgy gyűjtötte ő is össze az eseményeket leíró képek nagy sokaságát, megfosztva és megszabadítva őket a túlzott fantáziával felékesített, vagy a korhoz kötődő felesleges dolgoktól, és csupán a történet fő fejlődési vonalát bontakoztatta ki.
Mai szemszögből figyelemre méltó mindamellett a kor is, amikor Wagner "Parsifalja" megszületett. 1875. április 18-án született Abd-ru-shin, annak a világot magyarázó műnek az írója, amely az 1920-as években "Az Igazság fényében - Grál-üzenet" címen először világított rá arra, hogy mily magasztos Igazság szolgál a Szent Grál alapjául.
/https://www.gralvilaga.hu/vilagkep_a-szent-gral----mitosz-vagy-valosag_57-4.html/