Montauk... Miért?

A Montauk Projektről több könyvet írtak különböző állítólagos résztvevői. Ez a cikk Preston B. Nichols és Peter Moon könyvének szubjektív összefoglalója. Nichols első könyve talán a leghitelesebb a Montauk könyvek közül. Olvasásra ajánljuk azoknak, akik érdeklődnek a szóban forgó témák iránt. Ez a könyv technikai részletekben gazdag, műszaki leírások vannak benne néhány használt berendezésről.

Reich 1940 előtt és körül kísérletezett az életenergiával, amit orgon energiának hívott. A "halott orgon energia" spirális mozgása a viharokban játszott szerepet. Az emberi aura is ez az orgon energia, és ezáltal betegségek és főleg a rák váltak esetlegesen gyógyíthatóvá. Ilyen irányú kísérleteit orvosi papírokban publikálta. Az orgon energiát egyfajta dinamikus éterként értelmezte. A kutatás és technológia elviekben az időjárás módosítására is alkalmas volt. A kormány kutatásokat indított Reich nyomán és az időjárás változtatását szerették volna elérni.

Az idősebb Dr. John Hutchinson, Nikola Tesla és mások a radar és emberi szem előtti láthatatlanságot kutatták a chicagoi egyetemen a '30-as években. Később Princetonban Einstein és Neumann János (John von Neumann) is dolgoztak rajta, '36-ban Tesla is újra kapcsolódott ebbe a projektbe.

1941-ben Tesla elérte a kísérleti fázist az elektromágneses alapú láthatatlanság esetében, de rájött, hogy az emberek és lelkük transzformációjával bajok lesznek. Több időt kért egy embereket is tartalmazó esetleges kísérlet előtt, hogy el tudja kerülni a kísérleti alanyok várható károsodását, de nem adtak, és mikor ezért szabotálta a projektet, eltávolították belőle.

Neumann vette át a vezetést. Ő is hamar rájött, hogy emberekre végzetes lehet a kísérlet. Azt gondolta, hogy ez egy további generátorral megelőzhető lenne, de a kísérlet során nem sikerült összehangolnia a többivel, ezért nem sikerült az embereket megfelelően megmenteni.

A Philadelphia kísérlet arról szólt, hogy egy hajót, az U.S.S. Eldridge-et, a radar előtt elektromágneses láthatatlanná tegyék az emberekkel együtt. 1943 aug. 12.-én történt. A projekt neve ekkor "Rainbow Project" ("Szivárvány Projekt") vagy Phoenix I. A hajót telepakolták elektromágneses tekercsekkel és nagy térerősségeket generáltak a hajó körül a Tesla és mások által kiszámolt elrendezéssel. A hajó végül láthatatlan lett, nem csak a radarnak, hanem egy másik téridő valóságba került át, és egy másik fizikai helyen jelent meg.

A kísérletet alatt Edward és Duncan Cameron kezelték a hajót és a generátorokat. Ők árnyékolva voltak a hatásoktól, a fém fülke belsejében nem volt akkora térerőváltozás. Azonban nem sikerült lekapcsolniuk a berendezést, amikor kellett volna. Később kiderült, hogy azért, mert a montauki radar 40 évvel később rá volt hangolva az ő téridő eseményükre. Hogy ekkor mi történt még, azt a könyv a végén taglalja.

Neumann János az 1950-es évek végén átvette a kísérletet kutató tanulmányokat és a Reich-féle kutatás utódjait és így jött létre a "Phoenix II" projekt. Azt vizsgálták, hogy az emberekkel mi történt. Arra jutottak, hogy minden embernek és a földnek van egy elektromágneses jele, amit egyféle háttérjelként érzékelünk, és ha ez hiányzik, árnyékolt, mint a láthatatlansági kísérletben, akkor az ember elveszti az orientációját, hogy hol van, és nem tud kapcsolódni a földi időhöz és valósághoz. Ezt ellensúlyozni lehet azzal, ha ezt a jelet mesterségesen generálják az árnyékolt területen belül (pl. a hajón belül). A kutatás végén 1967-ben a kongresszus kapott egy jelentést, melyben szerepeltek az addigi eredmények és hogy a technológia alkalmas arra, hogy az emberi viselkedést befolyásolja. A amerikai kongresszus ezért a további kutatásokat elutasította, attól tartván, hogy őket magukat is befolyásolás alá lehetne vonni.

A Brookhaven-ben működő csoport (ahol eddig folyt a kutatás) már túl sok energiát áldozott a célra, ezért a kongresszusi tiltás ellenére folytatták a projektet, most már a hadsereg bevonásával és titokban az állami fennhatóság alól. Montaukban egy katonai bázis működött egy 2. világháborús radarrendszerrel, amely a modernebb technológia megjelenésével elavulttá vált. 1969-ben a hadsereg elhagyta a montauki bázist, és átadták a Phoenix kísérlet számára. Mivel a kongresszus elutasította a projekt finanszírozását, a Phoenix II projektet privát finanszírozók vették át. Feltehetően bizonyos náci pénzeket költöttek erre, amiket 1944-ben szövetségi területen egy aranyszállító vonatra történt vonatrobbantás alkalmával szereztek (ez arra enged utalni, hogy a projektet irányítók nácik utódjai voltak).

Az első kísérleteket a mikrohullámú tartományban végezték 425-450 MHz között. Ez centiméteres hullámhossz. Az igazi rádiózás a GHz-es frekvenciákon, tehát ettől feljebb kezdődik. Az alap frekvenciát a pulzus (időbeli alak) és ezek amplitúdó arányaival módosították. Az antennát a toronyra irányították, ahol a híres montauki szék elődje volt elvileg elektromágnesesen árnyékolt szobában. A SAGE radar (Semi-Automatic Ground Environment) egy banánszerű forgó antenna volt és több gigawatt teljesítményt adott le. Először a székben ülők sérüléseket szenvedtek a mikrohullámok miatt. Később rájöttek, hogy az igazán hasznos jel a magasabb oktávban található és a hátsó irányba sugárzódott, és ennek nem volt égető/károsító hatása sem.

A továbbiakban kísérleteztek a "frequency hopping"-al, azaz véletlenszerűen ugráltak öt kijelölt frekvencia közt bizonyos időközönként. Ezzel a módszerrel emberek, állatok és elektromos berendezések működését voltak képesek befolyásolni. A kísérleti alanyok részben sorkatonák voltak, akik tudtuk nélkül vettek részt ezekben a kísérletekben a montauki bázison.

Az 50-es években már létezett technológia, ami olvasta az emberi agyhullámokat (Az ITT cég készítette el, állítólag a sziriusziak - egy galaktikus nép - segítségével). Ehhez a szék körül piramis formációban rendezték el a tekercseket. Ez a berendezés tulajdonképpen az emberi aurát olvasta. Maga a gép egy Cray1-es számítógéppel működött. Később beszélgetést, képet és hangokat is közvetíteni tudott az agy belsejéből kifele. A montaukiak ezt pont meg akarták fordítani: ezeket a frekvenciákat kívánták küldeni az embereknek, hogy előidézzenek érzéseket és gondolatokat. A montauki széket tehát felszerelték ezekkel a tekercsekkel és berendezéssel.

A székből kijövő adatok a Cray1 számítógép kapta, onnan egy IBM 360, az pedig ment a kisugárzó antennára. Vagyis amit a személy gondolt, amilyen agyhullámokat és "aurát" generált, azt ki tudták sugározni kintre. Egy évig tartott, amíg megfelelően összekapcsolták a gépeket és ezek jól kommunikáltak egymással. A széket később áthelyezték egy mély pincébe a föld alá. Al Bielek ebben a fázisban lépett be a projektbe.

Volt még egy probléma a vevő és sugárzó berendezés kapcsolatával: az időbeli zavar ("glitch"). Ha a valóságbeli és az elképzelt idő az agyban eltért egymástól, akkor a kapcsolat felborult. A deja vu élmények is ilyesmik, de általában nem vesszük észre az ilyen zavarokat, amik az idő folyásábani változásokat jelentik (itt nem teljesen világos, miről van szó). Ezeket kiküszöbölendő új széket és tekercs-elrendezést építettek fel, ami jobban igazodott egy korábban Tesla által kifejlesztett berendezéshez. Ez a visszacsatolást is megszüntette (ugyanis ha valaki a székben gondolt valamit, és azt kisugározták, akkor a székben ülőhöz is eljutott volna, és megint tovább gerjesztette volna az összes berendezést és a székben ülő agyát, eltorzítván a kísérletet).

A következő lépés a materializácó volt. Duncan gondolt például egy tárgyra, és ez az objektum létrejött az objektív valóságban egyféle ideiglenes szellemképként/árnyékképként. Néhány ténylegesen megmaradó dolog is létrejött. Ennek a működése és oka tulajdonképpen ismeretlen.

Ezen kívül, ha volt valakitől egy személyes tárgy (pl. hajszál), akkor koncentrálni Duncan tudott erre, és megtudni, mit érez és gondol, valamint később befolyásolni is azt. Ezzel kezdődött a Mind Control kísérletezés, vagyis célzott emberek cselekedeteinek és gondolatainak a befolyásolása.

Duncan személyisége a befolyásolási kísérletek alatt nem volt jelen, csak a "primitív lénye", amit jobban lehetett ellenőrzés alá vonni. Ezek a fajta kísérletek 1979-ig folytak. Felfedezték, hogy néha más időpontban működött a "teremtés", tehát időbeli különbség volt Duncan aktivitása és a tárgy létrejötte közt.

Kiderítették, hogy az idő ilyen elferdítéséhez a jelen levő berendezés nem volt elég hatékony. 1979-ben egy Orion Delta-t antennát állítottak fel (az antenna technológiáját állítólag az orioni galaktikus néptől kapták). Ez egy 30-40 m magas oktahedron antenna volt a föld alatt, amely fölé helyezték a széket, hogy a kölcsönhatást a sugárzással teljesen kiiktassák. Ekkor lehetővé vált, hogy az idő természetét, az időbeli koherenciát és a nullpont időt tanulmányozzák (ezek kürölbelüli meghatározása a könyvben található - az idővel foglalkozó metafizika és tudomány meglehetősen bonyolult).

Ezáltal időkapukat tudtak nyitni. Duncan egy ilyen időkapura koncentrált és létrejött egy járat, aminek végén fény volt, és át lehetett nézni rajta. Az első kísérleteken még időben és térben ingadoztak a kijáratok, így emberek elvesztek a téridőben, vagy ahova mentek; voltak, akik ottrekedtek. Megfigyelték, hogy 20 éves ritmusok vannak a téridőben, amik az augusztus 12-i 1943-as kísérlethez voltak csatolva. Ezek lehettek referenciák és ezekből kellett nyitni a járatot. Más időpontokra, amik nem csatlakoztak ehhez a vonalhoz, nem tudtak közvetlenül hozzáférni. 1943 és 1983 közt ment a fővonal. Mikor már létrejött egy megbízható időutazási lehetőség, Montauk egész személyzetét lecserélték. Új fázis kezdődött a projektben.

Ez a szakasz 1981-83-ig tartott. Szinte az egész bázis személyzetét lecserélték. Akiket újonnan hoztak, "titkos személyzet"-ként ismerték a régiek. Maga az időalagút "kivilágított", tekergő, és magától átmentek benne, a végén kijöttek az utazók. Az alagútban volt egy "full out" élmény is, amikor testen kívülihez hasonló állapotot éltek át, akik átmentek rajta. Ez egy mindentudás-szerű állapot és ezt is próbálták Duncanban elérni az időkapu nélkül.

"Az utcáról" hoztak embereket - alkoholistákat, hajléktalanokat - és átküldték őket, azok rádióval mentek és felvevőkkel és minden út után jelentést tettek, amiket tároltak. Nyilván túl veszélyes volt a saját személyzet életét és épségét kockáztatni. Több ezer embert hagytak elveszni a téridőben valahol technikai okokból és talán hanyagságból. Viszont azért idővel egy nagy videókönyvtár jött létre.

Ezen kívül volt egy különös projekt, amire a könyv szerzői emlékeztek: gyerekeket gyűjtöttek - "árja" fiúkat. Talán egy náci projekthez volt szükség rájuk (úgy tűnt, hogy a náci eszmék bizonyos hadseregi körökben tovább éltek). Az időben előre, 6037-be küldték őket valamilyen arany ló szoborhoz egy kihaltnak tűnő városba. Azon feliratok voltak rajta és azt kellett elolvasniuk. Erről többet nem tudtak meg.

Az időutazással a világháborúkat is manipulálhatták, vagy erősen figyelték, mi történt akkor. Aztán a Marson levő bázist kutatták a piramis alatt (Cydonia). A kísérlet irányítói tudták, hogy van ott egy bázis (vö "Alternative 3" könyv/film - Leslie Watkins with David Ambrose and Christopher Miles).

A Marsra rendszeres időközökbe próbákat küldtek. 125 ezer éve találtak csak lakókat ott. A piramisban valamilyen technológia volt, ami egy védőberendezés az időutazás ellen és ezt kellett először kikapcsolniuk. Ezt 1943-ban kapcsolták ki (ti. visszamentek az időben akkoriba). Egyesek azt gondolták, hogy ez a védelmi funkció kikapcsolása okozta, hogy ezután jelentel meg nagy számban galaktikus népek a Földön (ufók) és később is aktív maradt a galaktikus jelenlét.

A projekt ezen szakaszában Duncannek már nem kellett mindig a székben ülnie, mert eltárolták az elektromágneses lenyomatát és reprodukálni tudták. Így maga Duncan is átmehetett az alagúton.

1983 augusztus 12.-én szinkronba kerültek a '43-as eseménnyel és látták a hajót a portálban. Edward és Duncan Cameron is megjelentek a portálban.

Nichols, Duncan és Al Bieleknek nem tetszett az egész projekt alakulása, mert szerintük nem az emberiség előnyére használták az erőforrásokat, valamint olyasmivel kísérleteztek, aminek hatásait egyáltalán nem ismerték. Ezért megállapodtak, hogy véget próbálnak vetni a projektnek. Megbeszélték, hogy Duncan létrehoz valami szörnyet a tudattalanból, amilyen félelmetes fenevadat csak képes, egy bestiát, amely a kísérletet befejezésre kényszerítené.

 

A szörny tényleg létrejött és elkezdte pusztítani a bázis berendezését. Amikor már kezdett elfajulni a dolog, a személyzet a generátorokat ki akarta kapcsolni, de nem sikerült, mert minden áram nélkül is működött tovább, a hajón levő és a saját generátorok egymásra hangolása adták az energiát. Aztán végül elvágták a berendezést egy másik kábelét és akkor tünt el a bestia is. A bázist ezután ürítették ki, rombolták le részlegesen és vége volt a kísérletnek.

Példa egy sakktábla: ha van egy játékunk és a figurák története felírva, és megváltoztatunk valamit "a múltban", egy korábbi felállásban, akkor az összes későbbi felállás, jövő és jelen is megváltozik.

Ha a jövőt megnézték, vagyis odaküldtek embert, akkor az fixált jövő lett és oda létrejött egy kapcsolat a két pont között, egy "hurok". Az időutazás a közös tudattalant is megváltoztatja, ezért nem feltétlenül veszik észre az emberek, ha valami megváltozik a múltjukban. Azonban vármilyen manipulációt vagy fixnek tűnő hurkot meg lehet újra változtatni a közös tudattalanon keresztül, vagy egyének döntései által. Ekkor létrejön egy új hurok, ami úgymond felül rétegeződik az előző hurok felett.

Nichols személyes kapcsolata által kiderült, hogy Neumann hivatalosan 1957-ben meghalt, de csak lecserélték az identitását. Lett új neve, de német diplomái [Neumannak egy Pázmány és egy zürichi egyetem diplomája volt] még ott függtek a falon, ő azt állította, semmi közük hozzá. Nichols Montauk után meglátogatta őt, hogy régi montauki berendezéseket vásároljon tőle. Amikor elvitték a vásárolt felszerelést, Neumann eredeti és az új identitása váltakozott egymással. Neumannként felismerte Nicholst és mesélt neki abból az időből, amikor együtt dolgoztak. Azt is elmondta, hogy az a berendezés volt az egyik kulcseleme a Montauk kísérletnek.

Miután Edward és Duncan Cameron leugrottak a hajóról, az időalagúton át Montaukba kerültek, 40 évvel későbbre. Ott Neumannal találkoztak (illetve az akkori új identitásával), aki a történelemből már tudta, hogy jönnek. Azt mondta nekik, hogy mindenképpen vissza kell menniük és le kell kapcsolniuk a hajón levő berendezést. De "előtte" még részt vettek bizonyos kiküldetéseken (feltehetően ez évekig tartott). Az egyiken egy mellékágba kerültek az időalagútban és találkoztak galaktikus entitásokkal, akik létrehozták a mellékágat és ők elhozatták velük az repülő szerkezetről egy bizonyos kristály hajtóművet. A philadelphiai kísérlet alatt ugyanis repülő csészealjak is megjelentek, és egy a kísérlet alatt is ott maradt, majd Montaukba került át. Az idegenek nem szerették volna, ha ez a technológia emberi kezekben marad.

A kísérlet végekor Duncan átjött 1943-ból 1983-ba és ott is maradt. Ettől elvesztette az időreferenciáját és nagyon sebesen öregedni kezdett. Viszont ha ő meghal, az egész Montauk projekt talán létre sem jön, hiszen ő volt az egyik kulcsszereplője. Kutatásokat indítottak, hogy megőrizzék az "esszenciáját", az elektromágneses lenyomatot és egy új testbe helyezzék át. Miután kapcsolatba léptek vele a jövőből, és erre utasították, az idősebb Cameronnak 1951-ben született egy fia, és ő lett a fiatal Duncan Cameron, bele ültették át a születésekor fiatalabb, de időben későbbi Duncant 1963-ban. Aki 51-től 63-ig volt a testben, azt "kiűzték" vagy talán megint másvalakivé tették. Edward Cameron viszont a Philadelphia kísérlet után önfejűen kezdett kísérletezgetni, és így őt is másik testbe és identitásba helyezték át. Ő lett Al Bielek, aki aztán Montaukban vett részt mint kutató.

A Philadelphia kísérlet után az U.S.S. Eldridge-et eladták Görögországnak, minden felszerelést kiszereltek belőle és törölték a hajónaplót.

Duncan Cameron: A Phildelphia kísérletben vett részt, majd 1983-ba került át. Ekkor még rejtélyes módon a 2137-es évben is élt egy ideig, majd amikor visszatért Montaukba 1983-ba, gyorsan öregedni kezdett. Ekkor 1963-ba helyezték át az eredeti apja új fiának testébe. Ezek után lett ő a Montauk bázis széket használó kísérletező.

Edward Cameron: Duncan testvére és a Phildelphia kísérletben vett részt, de ő 1943-ban maradt a kísérlet után. Ezek után nem állt a hadseregben szolgálatában, majd mikor túl sok gondott okozott, a fiatal Al Bielek-é változtatták 1927-ben. Így nőtt fel és aztán részt vett a Montauk projekt technikai kutatásaiban.

Preston Nichols: a Montauk projekt egyik technikai munkatársa. Hivatalosan egy ismert cégnél dolgozott, közben minden nap átesett egy agymosáson és úgy ment dolgozni Montaukba. A hivatalos, másik életében semmit sem tudott Montaukról, amíg bizonyos események lassan vissza nem hozták az emlékezetét.

 

/Exopolitika.hu/