Richard E. Bryd admirális és a belső Föld
Eljön az idő, amikor az emberi racionalitás jelentéktelenné válik, és el kell fogadni az elkerülhetetlen Igazságot! Nincs meg az a szabadságom, hogy felfedjem a következő dokumentációt, ami ebben az írásban van… talán soha nem kerül nagyobb nyilvánosságra, de meg kell tennem a kötelességem, és rögzítenem kell, hogy egy napon esetleg mindenki elolvassa. A kapzsiság és bizonyos emberek kizsákmányolásának világában, bizonyos emberek nem tudják többé majd eltusolni az igazságot.
Repülési napló sarkköri tábor 1947/02/19:
* 06 óra 00 - Minden előkészület rendben az északi körzetbe való repülésünkhöz, és teli tankkal szálunk fel 06 10-kor.
* 06 óra 20 – Az üzemanyag keverék a jobb oldali motornál túl dúsnak látszik, a beállítás megtörtént és a Pratt Whittney motor simán fut.
* 07 óra 30 – Rádióellenőrzés a bázissal. Minden jó, és a rádióvétel normális.
* 07 óra 40 – Kisebb olajszivárgás észlelhető a jobb oldali motornál, mindazonáltal az olajnyomás jelző normálisnak látszik.
* 08 óra 00 – Csekély turbulencia észlelhető keleti irányból 2321 láb magasságnál, korrekció 1700 lábra, nincs már turbulencia, de a hátszél növekszik, csekély állítás a folyó vezérlésen , a repülő most nagyon jól működik.
* 08 óra 15 – Rádióellenőrzés a bázissal, a helyzet normális.
* 08 óra 30 – A turbulencia megint visszajött, magasság növelése 2900 lábra, sima repülési feltételek ismét.
* 09 óra 10 – Hatalmas jég és hó odalenn, érdekes sárgás színezetű, és vonalas mintázatban van elosztódva. Iránymódosítás a színminta jobb vizsgálata végett, pirosas vagy lilás szín is megfigyelhető. Kör alakú a terület, két teljes fordulat és vissza a kijelölt irányra. Helyzetellenőrzés történt ismét a bázissal, és információtovábbítás a lenti hóban és jégben lévő elszíneződésről.
* 09 óra 10 – A mágneses és a gyro-iránytűk elkezdenek pörögni és inogni, képtelenek vagyunk megtartani az irányt a műszerekkel. Helymeghatározás nap-iránytűvel, még minden jónak látszik. A műszerek látszólag lassan válaszolnak és elég gyengén, de jegesedésnek jele nincs!
* 09 óra 15 – A távolban valami feltűnik, hegyek lehetnek.
* 09 óra 49 – 29 perc repülési idő telt el a hegyek elő észlelésétől, ez nem illúzió. Ezek hegyek és olyan kis hegyláncokból állnak, amilyeneket még soha nem láttam ezelőtt!
* 09 óra 55 – Magasság 2950 lábra módosítva, erős turbulencia ismét.
* 10 óra 00 – Átmegyünk a kis hegylánc fölött, és még mindig az északi terület lehető legjobb felderítése folyik. A hegyláncon túl, egy völgy látszik egy kis folyóval, vagy patakkal, ami a rész közepét szeli át. Nem zöld völgynek kellene lenni odalenn! Valami teljesen hibázik és abnormális itt! Nekünk hó és jég fölött kellene lennünk! Elől nagy erdők vannak a hegyoldalban. A navigációs műszereink még mindig pörögnek, a gyroszkóp előre hátra oszcillál!
* 10 óra 05 – 1400 lábra módosítom a magasságot és végrehajtok egy éles fordulatot balra, hogy jobban megvizsgálhassam a völgyet alattunk. Zöld színű, mohával, vagy valami sűrű fajta fűvel van borítva. A fény itt másnak látszik. Nem látom a Napot sehol. Teszünk egy másik bal fordulatot, és látunk alattunk valamit, ami valami fajta nagy állatnak látszik. Egy elefántnak tűnik! NEM!!! Inkább úgy néz ki, mint egy mamut. Ez hihetetlen! Mégis ott van! Magasság csökkentése 1000 lábra, és távcsővel jobban megvizsgáljuk az állatot. Bebizonyosodott- ez határozottan egy mamut-szerű állat! Jelentés a bázisnak.
* 10 óra 30 – A vidék odalenn síkabb és normálisabb (ha használhatom ezt a szót). Elől valami olyasmit látunk, mintegy város!!!! Ez lehetetlen! A repülőgép könnyűnek és úgymond lendületesnek látszik. A vezérlők nem reagálnak!! Ó ISTENEM!!!! A fülkénk és a jobb szárnyunk mellett van egy furcsa típusú repülő. Gyorsan közelednek mellettünk! Korong-formájú és ragyogó minőségű. Elég közel jönnek most ahhoz, hogy lássuk a jeleket rajtuk. Ez egy Szvasztika fajta (egyenlő szárú kereszt)!!! Ez fantasztikus. Hol vagyunk mi?! Mi történt? Megint rángatom a vezérlőket. Azok nem reagálnak!!!! Befogtak minket valami láthatatlan satuba!
* 11 óra 35 – A rádiónk recseg és egy hang jön angolul, aminek talán egy kis északi, vagy német akcentusa van! Az üzenet:
„Üdvözlünk admirális a területünkön. Pontosan hét perc alatt fogunk leszállítani téged! Lazulj el Admirális, jó kezekben vagy.” Észreveszem, hogy a repülőnk motorjai leálltak! A repülőgép valami idegen vezérlés alatt van, és most megfordul. A vezérlők használhatatlanok.
* 11 óra 40 – Egy másik rádióüzenetet fogadtunk. Most kezdjük a landolási eljárást, és a repülő egy pillanatig kissé megremeg, majd elkezd ereszkedni, mintha valami nagy láthatatlan lift megragadná! A lefelé irányuló mozgás elhanyagolható, és csak egy csekély zökkenésen érünk földet.
* 11 óra 45 – Teszek egy gyors utolsó bejegyzést a repülési naplóba. Több ember közeledik gyalog a repülőnk felé. Magasak és hosszú szőke hajuk van. A távolban egy nagy csillogó város pulzál szivárványszínben. Nem tudom mi fog történni most, de nem látom fegyverek semmi jelét, ahogy közelednek. Most egy hangot hallok, a nevemen szólítva arra utasít, hogy nyissam ki a raktér ajtót. Eleget teszek neki.
NAPLÓ VÉGE
Ettől a ponttól, emlékezetből írom le az összes további eseményt. Képtelennek és minden őrültségnek tűnne, ha nem történt volna meg.
A rádiós és én, kiszálltunk a repülőből, és felettébb szívélyes módon fogadtak minket. Aztán felszállítottak minket egy kis emelvény-szerű szállítóeszközre, aminek nincsenek kerekei!
Ez nagy gyorsasággal visz minket a ragyogó város felé. Ahogy közeledünk, a város úgy tűnik, mintha kristályanyagból készült volna.
Hamarosan megérkezünk egy nagy épülethez, amilyen típusút még soha nem láttam ezelőtt. Úgy tűnik, mintha csak Frank Lloyd Wright design-jából, vagy helyesebben egy Buck Rogersből lenne!!
Adtak nekünk valami fajta meleg italt, aminek az íze semmi olyanhoz nem hasonlított, amit kóstoltam azelőtt. Finom volt.
Tíz perc múlva, csodás megjelenésű vendéglátóink közül ketten odajönnek és kijelentik, hogy kísérjem el őket. Nincs más választásom, mint eleget tenni nekik. Otthagytam a rádiós emberemet és tettünk egy rövid sétát, majd beléptünk valamibe, ami olyan volt mintegy lift.
Néhány pillanat alatt leereszkedtünk, a gép megáll, és az ajtó csendesen emelkedik! Aztán lent egy hosszú előszobában folytatjuk, amit egy rózsaszín fény világít meg, mely úgy látszik, mintha magából a falból szivárogna ki!
Az egyik lény int nekünk, hogy álljunk meg egy nagy ajtó előtt. Az ajtó fölött olyan felirat van, amit nem tudok elolvasni. A nagy ajtó hangtalanul kinyílik, és intenek nekem, hogy lépjek be. Az egyik házigazdám azt mondja : „Ne félj admirális, egy meghallgatásod van a Mesterrel…”
Belépek, a szemeim alkalmazkodnak ahhoz a szépséges színezethez, ami úgy látszik, hogy teljesen betölti a szobát. Aztán elkezdem látni a környezetemet. Ami a szemeimet fogadja, a legszebb látvány egész létezésemben. Valójában túl szép és csodálatos ahhoz, hogy leírjam. Tökéletes és finom. Úgy gondolom, nem létezik olyan emberi meghatározás, ami képes ezt leírni bármilyen részletességgel!
A gondolataimat egy meleg telt hang dallamos minősége szívélyes módon megszakítja. „Isten hozott a mi birtokunkon Admirális.” Egy férfit látok finom vonásokkal és évek nyomaival az arcán. Egy hosszú asztalnál ült. Int nekem, hogy üljek le az egyik székre.
Miután leültem összeteszi az ujjhegyeit és mosolyog. Ismét lágyan beszél és a következőket közli: „Megengedtük, hogy belépj ide, mert nemes karakter vagy, és jól ismernek téged a Felszíni Világban admirális.”
Felszíni Világ, elakadt a lélegzetem!
„Igen,” a Mester mosolyogva válaszolt, „az Arianni a területén vagy a Föld Belső Világában. Nem fogjuk nagyon késleltetni a küldetésed, és biztonságban vissza fognak kísérni a felszínre a nagy távolság miatt. De most, Admirális, el fogom mondani neked, hogy miért lettél beidézve ide.
Érdeklődésünk épp akkor kezdődött, miután fajod felrobbantotta az első atombombát Hirosima és Nagasaki felett Japánba. Aggasztó idő volt, és kiküldtük repülőgépeinket, a „Flugerladokat”, a ti felszíni világotokba, hogy derítsék ki, mit tett a fajotok. Ez természetesen most a múlt történelme kedves Admirálisom, de folytatnom kell.
Tudod azelőtt, mi soha nem avatkoztunk be fajotok háborúiba, vagy barbárságaiba, de most meg kell tennünk, mivel megtanultatok egy olyan bizonyos hatalommal bánni, ami nem embernek való, vagyis az atomenergiával. A küldötteink már kézbesítettek üzeneteket a világotok uralkodóinak, és ők mégsem méltányolták azt.
Most téged választottak, hogy tanúskodj itt róla, hogy a mi világunk létezik. Tudod a mi kultúránk és tudományunk sok ezer évvel meghaladja a ti fajotokat Admirális. Közbeszóltam, hogy „De mit akarnak velem, Uram?”
A Mester szemei úgy tűntek, hogy mélyen elmémbe hatolnak, és miután néhány pillanatig tanulmányozott engem, válaszolt, „A ti fajotok elért arra a pontra, hogy nincs visszaút, mivel vannak közöttetek olyanok, akik elpusztítanák a világotokat inkább, minthogy lemondjanak a hatalmukról, mint azt te is tudod...” Bólintottam, és a Mester folytatta,
1945-ben és később is, megpróbáltunk kapcsolatba lépni fajotokkal, de a törekvéseink ellenségeskedéssel találták szembe magukat, a Flugerladjainkra rálőttek. Igen, ráadásul rosszindulattal és gyűlölettel üldöztek a vadászrepülőgépeitek. Így most azt mondom neked fiam, hogy nagy vihar készülődik a világotokban, egy olyan sötét düh, ami nem fog lenyugodni évekig.
Nem a ti kezetekben lesz a válasz, nem lesz biztonság a tudományokban. Ez egészen addig tombolhat, míg kultúrátok minden virágát el nem tapossák, és az összes emberi dolog egyenló nem lesz a káosszal. Az utóbbi háborútok csak előjátéka volt annak, ami még jönni fog a fajotok számára. Mi itt tisztábban látunk minden egyes órát … vagy azt mondod tévedek?”
„Nem,” így válaszoltam, „ez azelőtt történt, hogy sötét korok jöttek és több mint ötszáz évig tartottak.”
„Igen, fiam,” válaszolta a Mester, „azok a sötét korok, amik jönni fognak fajotokra, lepelként fogják beborítani a Földet, de úgy hiszem, hogy fajotok egy része át fogja vészelni a vihart, de továbbit nem tudok mondani. Nagyon messze, látunk egy új világot előbújni fajotok azon maradványaiból, akik elveszett és legendás kincseiket keresik, és ők majd itt lesznek fiam, biztonságban a mi felügyeletünk alatt.
Amikor ez az idő elérkezik, megint jelentkezni fogunk, hogy segítsünk feléleszteni kultúrátokat és fajotokat. Talán akkorra, megtanuljátok a háború és a küzdelem hiábavalóságát … és aztán bizonyos kultúrátok és tudományotok visszatér fajotokhoz, hogy újra elkezdődjön. Neked fiam, vissza kell térned a Felszíni Világba ezzel az üzenettel…”
Ezekkel a zárószavakkal, úgy látszott, a mi találkozásunk véget ér. Úgy álltam ott egy pillanatig, mintha álomban lennék…. de mégis tudtam, hogy ez valóság, és bizonyos furcsa oknál fogva meghajoltam.
Hirtelen újra észrevettem, hogy a két szép házigazdám, akik idehoztak engem, ismét mellettem voltak. „Erre Admirális,” intettek egyet. Még egyszer megfordultam távozás előtt, és visszanéztem a Mester irányába. Egy finom mosoly rajzolódott az ő finom és öreg arcán. „Isten veled, fiam,” mondta, aztán finom sovány kezével egy béke jelet intett, és találkozásunk tényleg véget ért.
Gyorsan visszasétáltunk a Mester hatalmas kamrájának az ajtaján, és ismét beléptünk a liftbe. Az ajtó csendben lement, és azonnal felemelkedtünk. Az egyik házigazdám ismét szólt, „Most sietnünk kell Admirális, mivel a Mester nem kívánja sokáig késleltetni beütemezett időbeosztásotokat, és vissza kell térned üzenetével a te fajodhoz.”
Nem szóltam semmit. Mindez szinte hihetetlen volt, és ismét félbeszakították a gondolataimat, amint megálltunk. Beléptem a szobába, és ismét a rádiósommal voltam. Nyugtalan kifejezés volt az arcán. Ahogy közeledtem, mondtam, „Minden rendben Howie, minden rendben.”
A két lény intett nekünk, hogy vár ránk a szállítóeszköz, mi felszálltunk, és hamar visszaérkeztünk a repülőhöz. A motorok üresen jártak és azonnal beszálltunk. Az egész atmoszféra úgy nézett ki, mintha valami sűrű levegővel lenne töltekezve. Miután a raktérajtó bezáródott, azonnal felemelt az a láthatatlan erő, amíg el nem értünk 2700 láb magasságot. Mindkét repülő ott volt mellettünk egy kisebb távolságra, hogy vezessenek minket visszautunkon. Meg kell mondjam, a sebességmérő nem jelzett semmit, pedig nagyon nagy iramban haladtunk.
a repülési naplóba a bejgyzés folytatódik:
* 2 óra 15 – Egy rádióüzenet érkezik. „Most magatokra hagyunk titeket Admirális, a vezérlőitek szabadok. Auf Wiedersehen!!!!” A flugelradok egy pillanat alatt eltűntek a halványkék égen.
* Hirtelen úgy érződött, mintha egy pillanatra a repülőt elkapná egy erős lehúzó áramlat. Gyorsan helyrehoztuk a vezérlését. Egy ideig nem beszélünk, mindenki el van a gondolataival…
* 2 óra 20 – Újra a hatalmas hó és jég térsége felett vagyunk, és megközelítőleg 27 percre a tábortól. Rádiózunk nekik, ők válaszolnak. Jelentjük, hogy minden kondíció normális. A bázis megkönnyebbülését fejezi ki, hogy helyreállítottuk a kapcsolatot.
* 3 óra 00 – Simán landolunk a táborban. Van egy küldetésem….
NAPLÓ BEJEGYZÉSEK VÉGE
1947. március 11. Épp részt vettem egy személyzeti tanácskozáson a Pentagonban. Kifejtettem teljes egészében a felfedezésem, és a Mestertől kapott üzenetet. Mindent pontosan rögzítettek. Az elnök megtanácskozta. Most őrizetbe vettek több órára. ( 6 óra, 39 percre pontosan). A Szigorú Biztonsági Erők és egy medikus csapat meglehetősen kikérdezett. Ez egy megpróbáltatás volt!!! Szigorú felügyelet alá helyeztek az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági szolgálatán keresztül. MEGPARANCSOLTÁK, HOGY AZ EMBERISÉG ÉRDEKÉBEN HALLGASSAK MINDENRŐL, AMIT MEGTUDTAM!!!! Hihetetlen! Emlékeztettek rá, hogy én egy katona vagyok és engedelmeskednem kell.
/https://paleoasztronautika.lapunk.hu/?modul=mcsop&a=239536/