Tunguzka

2012.09.13 22:52

Százegy évvel ezelőtt, Szibéria kellős közepén egy olyan természeti (?) jelenségre került sor, amelyet bízvást benevezhetünk a „huszadik század legrejtélyesebb eseménye” versenyre, és nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy komoly esélyekkel indulhatna valamelyik pontszerző helyért.

Az eddigiektől kicsit eltérő módon mai konteónk joggal viselheti a „biogazdaságból származó termék” címkét, hiszen a magyarázatok többségének megértése feltételez egy minimális természettudományos tájékozottságot. A keményvonalas fanoknak üzenem: nyugi, azért ufók is lesznek!

Lássuk akkor a történeti tényeket, amelyeket (utólag) számos nemzet tudósai, kutatói rögzítettek a helyszínen, illetve laboratóriumokban egyaránt, s amelyekkel kapcsolatosan nincsenek kérdőjelek, hiszen a tényekkel (történetesen) mindenki egyetért.

1908. júniusának utolsó napját írjuk (legalábbis a nyugati Gergely-naptár szerint; az Orosz Birodalomban akkoriban használatos Julián-naptár szerint június 17.-e van), kedd reggel. Szinte Oroszország mértani középpontjában, Jakutföld nyugati határán, az evenkek (régebbi nevükön: tunguzok) által (mellesleg nagyon gyéren) lakott területen vagyunk. A nap már bőven felkelt, a környékre oly jellemző, több tíz méter átmérőjű szúnyogfelhők már megkörnyékezték az összes számba jöhető emlőst, szóval tiszta szibériai idill szemtanúi is lehetnénk, amikor…

…amikor helyi idő szerint 07 óra 10 perckor egy hatalmas tűzcsóva (más források szerint tűzgömb, esetleg tűzoszlop) jelenik meg a délkeleti égen (mintha a Bajkál-tó felől érkezne) és északnyugati irányba (mondjuk a Novaja Zemlja szigetek felé) tartva átszáguld a légkörön, gigászi fényjelenségeket produkálva maga mögött. Szemtanúk beszámolói szerint a gömb (maradjunk ennél a térmértani alakzatnál) srégen lefelé (mármint a Föld felszíne felé) tartott, körülbelül 10-15 fokos szöget zárva a vízszintessel.

A golyó és az azt követő fényuszály mintegy négy percig látható az égen, majd a gömb látszólag becsapódik (más források szerint a talaj felett pár száz vagy pár ezer méterrel robban fel) a Tunguzka folyó mellett, Kanszk településtől mintegy tíz kilométerre. Óriási (mintegy 6-10 másodpercig tartó) robbanás hangja hallatszik, az okozott  károkat ezt követően lehet szemügyre venni.

A jelenség fizikai hatása még évekkel a történtek után is elképeszti az arra járókat. Akkoriban csak becsülni lehetett, ma már viszonylag pontos számításokra támaszkodva a következőket lehet tényként elfogadni – már ami a következményeket illeti:

- a robbanás gyakorlatilag letarol úgy 2200 négyzetkilométert (ez Komárom-Esztergom megyével megegyező nagyságú terület), kidönt kilenc millió (!) fát, további kétmilliót megfoszt a teljes lombozattól;

- két kisebb rénszarvas-csorda körülbelül nyolcvan egyedéből (amelyek a fő csapásirány tengelye mentén tartózkodtak) csak szénné égett csont- és húsdarabok maradtak; további három csorda mintegy négyszáz állatát a gyufaszálként több tíz méterre röpködő, gyakran 80 centiméteres törzs-átmérőjű fatörzsek verik agyon;

- utólagos számítások szerint a robbanás a hirosimai bomba energiájának ezerszeresét szabadította fel, vagyis körülbelül 15-25 megatonna (a források eltérnek) konvencionális robbanóanyagnak megfelelő intenzitású volt; a Föld számos szeizmológiai állomása regisztrálta a rezgéseket; az eseménytől 500 kilométerre délnyugatra húzódó transzszibériai vasút sínpárja felemelkedett és meggörbült; az explóziót követő mágneses vihar négy órán keresztül tartott, s a fényjelenségeket még Portugáliában, Írországban és Nagy-Britanniában is észlelték;

- a keletkezett légnyomásfront átlagsebessége meghaladta az ezer kilométert óránként;

- ha az esemény Belgiumban történik, az ország egyetlen lakója sem marad életben, s egyetlen épület sem marad sértetlen.

A húszas évek közepétől-végétől kezdve több (orosz és nyugati) expedíció is útra kelt azzal a feladattal, hogy körülnézzenek a helyszínen és megpróbálják megállapítani az események okát. A nagy kérdésekre egyértelmű válasz a mai napig sem született.

És akkor lássuk, milyen elméletek születtek a Tunguzka-robbanás megmagyarázására.

1.) Az űrből jött kövek

1.1.) A meteorit

A laikusok számára is legkézenfekvőbb magyarázat (a világűrből érkező és a légkörbe behatoló, majd a földbe becsapódó szikladarabról) egy Leonyid Alekszejevics Kulik nevű orosz (szovjet) geológus  (itt jobbra) nevéhez fűződik. Ő négy expedíciót is szervezett a Tunguzka folyó környékére, de az éveken át folytatott kutatásai során sem meteorkrátert, sem meteorit-maradványokat nem találtak, noha 1938-ban még légifényképezéssel is próbálkoztak. A részmagyarázat (vagyis hogy a légkörben a meteorit elégett) a szakértőket nem elégítette ki.

1.2.) Az üstökös

A londoni Kew obszervatórium tudományos igazgatója, bizonyos Francis John Whipple 1934-es elmélete szerint nem is annyira meteorit, mint inkább egy gázhalmazállapotú üstökös a felelős. Ily módon a konkrét becsapódási nyomok hiánya is megmagyarázható. Erre a verzióra az ötvenes években cuppant rá egy Kirill Florenszkij nevű szovjet geokémikus, aki akadémiai megbízólevéllel 1954-ben utazik a helyszínre, majd a hetvenes évek második felében egy brit tudós (David Hughes) személyében újabb üstökös-fan lép színre. Ez utóbbi még a méretét is meghatározta: szerinte a mag átmérője nem haladta meg az 50 métert.

A tudományban az a szép, hogy a laikus végképp nem tudja, kinek higgyen; legalább ennyire képzett szakemberek cáfolják az üstökös-elméletet. Ott van például a már említett brit kutató névrokona, az amerikai Fred Lawrence Whipple, aki 1975-ben, továbbá az ugyancsak jenki Richard Stone, aki a nyolcvanas években (szigorúan tudományos alapon) mindenkit lehülyézett, aki üstkösnek vélte a tunguzkai események előidézőjét.

1.3.) Az aszteroida

„Az égbolt söpredéke” – ahogyan sokáig nevezték őket. Nem mennék bele, hogy mi a különbség a meteoritok, az üstökösök és az aszteroidák között (valami szakértő olvasó biztosan megteszi helyettem a kommentekben); elégedjetek meg annyival, hogy csillagászok és geológusok egy csoportja ez utóbbiakra veri a balhét. Egyértelmű bizonyítékkal elméletük mellett persze ők sem rendelkeznek, noha jó páran (többek között 1994-ben a NASA két kutatója, Kevin Zahnle és Christopher Chyba) erősen izmoztak ezen verzió mellett. A Deep Impact és az Armageddon című filmekből tudhatjuk, hogy mi a helyzet az aszteroidákkal és hogyan kell ellenük védekeznünk. Reméljük, Bruce Willis majd ráér. És ha mindenáron tudományos cuccra vágytok aszteroida-ügyben, látogassátok meg a NASA illetékes honlapját.

2.) A fekete lyuk

Bereményi Géza óta tudjuk, hogy a fekete lyuk egy nemlétező égitest. Nos, 1973-ban az igen tekintélyes Nature című tudományos folyóiratban megjelent két ifjú elméleti fizikus (Michael Ryan és Albert Jackson), az Austini (Texas) Egyetem előadói által szignált cikk, melynek lényege, hogy egy ilyen űrbéli jelenség (amelyet még kozmikus porszívónak is szokás becézni) a felelős mindenért. Ők ketten az akkoriban még igencsak frissnek számító elméletet Stephen Hawking munkásságából vezették le. Nem vagyunk egy asztrofizikai blog, ezért csak annyit, hogy egy átlagos fekete lyuk (már ha van ilyen) mérete atommag nagyságú és tömege meghaladja a teljes Himalája hegyvonulatét. Az ezen verzió mellett lándzsát törők érvelni szoktak a helyszínen a becsapódáskor valószínűsített, elképesztő nagyságú gravitációs mezővel, továbbá a helyszíni kráter hiányával.

3.) Az antianyag volt

Ne, ne tessenek felhördülni; antianyag nem csak a Star Trekben létezik, mint az Enterprise hajtóanyaga, vagy a Dan Brown-féle Angyalok és démonokban, mint a Vatikánt elpusztítani szándékozó gonoszok robbanószere. Nem bizony; antianyag valóban van, például az Európai Nukleáris Kutatóközpontban (CERN) kábé tizenkét éve állítanak elő antihidrogén-atomokat, amelyek (a normál hidrogén egy protonjától és az akörül keringő egyetlen elektronjától eltérően) egy antiprotonból és a körülötte mozgó egy darab pozitronból állnak.

Nakérem, az antianyag-rajongók szerint egy aprócska ilyen izé száguldott végig a szibériai reggelen. Elméletük mellett szól, hogy Tunguzka környékén jelentős mennyiségű és koncentrációjú radioaktív szénizotópot (a sokszor emlegetett C14-est) sikerült kimutatni, ami az antianyag mellett (is) szólhat.

4.) A tüköranyag volt

Tényleg nem akarom elvinni fizikai-filozófiai irányba a posztot, ezért csak annyit, hogy a tüköranyag nem azonos az antianyaggal, noha első megközelítésben igen hasonló hozzá. Itt nem a töltések jelentik az eltérést a klasszikus anyagtól, hanem a perdület, vagyis a részecskék forgásiránya. Nagyon izgalmas tudományterület, és már csak azért is figyelmet érdemel, mert 1957-ben két kínai srác, Jang és Li (35, illetve 31 évesek…) az ezzel összefüggő tükörszimmetria-sértés elméletéért megkapták a fizikai Nobel-díjat.

Ha az anyag találkozik az antianyaggal, akkor nagy balhé lesz, hiszen kölcsönösen megsemmisítik egymást. Ha viszont a tüköranyaggal találkozik, semmi különös nem történik, hiszen nem is érzékelik egymást.

De akkor hol itt a robbanás? – kérdezhetitek.
Robert Foot, egy ausztrál fizikus a 2002-ben megjelent könyvében (Shadowlands: Quest for Mirror Matter in the Universe, vagyis Árnyékvilág: Nyomozás a tüköranyag után a világegyetemben) kifejti: a tunguzkai történések hátterében csakis egy tüköranyagból lévő aszteroida állhat, amely kábé 90-100 méter átmérőjű és egymillió tonna súlyú jégkavics lehetett – természetesen tükörperdületű elemi részecskékből. És ez nem a Lewis Carroll-féle Alice-utánérzés; a kételkedők olvassanak utána! Amúgy meg megjegyezném, hogy Carroll matematikus is volt…